Mentünk, főztünk, győztünk! - avagy a "citerás pityókástokán" sikertörténete

Mint már említettem korábban a hét végén Déva főterén főzött az Erdélyi Konyha csíki és gyergyói "szakasza". Igazából első képnek egy tányérnyi "citerás pityókástokán" fotóját illett volna tenni, de akkora sor volt érte és annyira nem jutott mindenkinek, hogy ilyen fotó nem is készült. Viszont ezen a fotón - amit a világ legjobb krónikás képszerkesztője küldött át és a Nyugati Jelentől szerzett - elég jól látszik a bogrács tartalma és legfőképpen én is rajta "fontoskodom". S nem mintha nem készítettünk volna hatszáz fotót, de az általam látottak közül ez a legjobb, köszönet érte a NyJ fotósának, aki készítette, és Pisti kollégámnak a Krónikától, aki elküldte. Na, de visszatérve a pityókástokánra, amiről a "gyengébbek kedvéért" elárulom, hogy majdnem olyan mint a bográcsgulyás, amit a magyar pusztán főznek, csak ez sokkal jobb, mert pityókából van és "tokán". Hát, kérem alássan, úgy vitték, mint a mennyből hullott mannát, sőt, sokan hoppon maradtak, pedig két üstben (bográcsban) főztünk, előbb egy negyven literest "vettetünk meg" vele, majd egy 15 literest. Mind elfogyott. Edóka és Zsuzsiga meg sem kóstolták, nekem is csak épp egy kis ízelítő jutott, nekem viszont "illett" megkóstolnom, már nem egyébért, de én voltam a főszakács. Na, de nehogy "má' a szeker megkerülje a lovakot, kejzem'sze a zelejin a dógokot". Szóval mint már a korábbi bejegyzésemben is említettem, az egész azzal kezdődött, hogy Karcsi, a Corvin kiadó vezetője megkért, hogy menjünk el Dévára erősítsük egy kicsit a helyi csapatot és főzzünk egy jó gulyást, merthogy a Hunyad Megyei Magyar Napok nyitónapjának ez lenne a fénypontja. Mondtam, jó, da ha már megyek én gulyást nem főzök, főzzék azt a pusztai csikósok, "mett mű, székelyek pityókástokánt szoktunk főzni". Mondta Karcsi: jó, jó de hasonlítson a gulyásra, mert nem kellene lebőgni úgy, mint az Erdélyi Konyha csapata, hogy olyant főzünk, ami távolról sem úgy néz ki, mint a gulyás. Mondtam neki: "ne mind búsúljon, ha velem áll szóba, akkor olyan máriás pityókástokánt rittyentek tárkonnal, hogy hétnyelven beszél, s mind magyarul. Sosztán ki gulyást akar, az egye annak!" Másnap már azt is elárultam neki, hogy "nem es hakármilyen lesz, mett ez citerás pityókástokán lesz, de kell hezza jócskán disznyóhús a lapockájából, s a hasaljából, bors, pirospaprika - ha lehet a szögedi, vagy a kalocsai fajtából - s új pityóka. A többit viszem én, mett aligha lesz Déván fenyőmoszttal füstölt jófajta háziszalonna, füstölt ódalas, s kell még vaj' 3-4 rőfnyi jófajta füstölt házikolbász es, tárkon, s csipetke es, hogy a citeramuzsikáról, s a táncikáló gyermekekről, s Ottis apjának az orszhegyi szilvapálinkájáról, s Edó apukájának a lajbielőnyi házszalonnájáról, s a szárhegyi Bartalisék pityókás házikenyeréről ne es beszéljünk. Karcsi erre osztán aszonta: jó." No, most akkor irodalmi magyarra fordítva a szót: vasárnap dél környékén megérkeztünk Dévára, lepakoltunk a Téglás Gábor Iskolaközpont konyhájába, s mikor annak húsz perce volt Zsuzsiga "mán rőkölt" a hagyma mellett, Edóka pedig a háttérben "szecskálta" a húst. Én nem csináltam semmit csak dirigáltam, s fontoskodtam, mert láttam Gordon Ramsay-től, hogy a "nagyok" úgy szokták. De igen jó segítségnek bizonyult az iskolaközpont két szakácsnője - Póli és Hajni is -, aki értettek a mindenféle szecskáló, aprítógép kezeléséhez és így pillanatok alatt sikerült elkészítenünk a káposztasavanyúságot a tokán mellé, amihez a levet Zsuzsiga "vigyitette meg". Felvágtuk a húsokat, a kolbászt, a szalonnát, hagymát, paprikát, pityókát hántottunk, "fel es vágtuk, szép hosszukó szeletekre", s azzal jött Karcsi, "s mű mentünk es, ételestől citerástól, táncostól tanyittónénistől, mindenestől". A téren volt egy kicsi probléma, mert gázégővel kellett főzni, s én még olyant nem csináltam - "nem es ér fel a jófajta bikkfaszénnel". No de az volt, azzal kellett főzni. S akkor elkezdtük: beleraktuk hamarabb a szalonnát, aztán a karikára vágott kolbászt, hogy eressze ki a piros paprikás levét, majd hagymát és paprikát jócskán, aztán jött a kalocsai, s majd a hús, amit előzetesen bepácoltam sóval, borssal, házi ételízesítővel, illetve a füstölt oldalas, majd amikor a hús már megfőtt raktunk bele hiripgombát (vargánya) is. Amikor a hús majdnem puha volt, egy jó adagot kivettünk belőle egy másik üstbe, mert nem kaptunk elég nagy üstöt és emiatt két rendben főztük meg a piytókástokánt.
Közben míg főtt a tokán, a "citerabácsik" citeráztak. Az ifjak táncikáltak.
Fogyott, mint a cukor Edóka apukájának a szalonnája, a Bartalisék pityókás házikenyerével és a "veress hagymával". De Ottis apjának oroszhegyi szilvapálinkája is, "vót belőle egy csepp a szakácsnéba es" - bátorítónak -, s míg a lányok kavargatták a tokánt, a magyar iskola igazgatójával eljártam a marosszékit. Ő jobban tudta, mint én, de én se hagytam magam. Végül kiderült, hogy "fajtám", hiszen gyergyóditrói születésű, ami "ehejt van egy köpésre Gyergyószentmiklóstól". Ezalatt megfőtt a pityókástokán is, amit a végén kissé megbolondítottam a tárkonnyal, Bartalis Hajni gulyáskrémjével - ami olyan, hogy az univeres bújjon el mellette - belefőztem a csipetkét, amiről a románok nem tudták, mi az, tettünk bele jócskán tejfölt, s már tálaltuk is. Közben nagy suttyomban eljárt a zsűri is, s mire a második üst pityókástokán is elfogyott, már mondták is, hogy a Székely erősítés csapat lett az első. Hát így volt, igaz volt, itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána. Recept, adagokkal. majd az Erdélyi Konyha júliusi számában lesz. Kackackackac...