Ez most megint amolyan három (négy, öt, hat) az egyben bejegyzés lesz, mert sokmindenről illett volna írnom részletesebben, de elfoglaltságom miatt időszűkében nem sikerült. Igyekszem viszont röviden összefoglalni mindent - valószínűleg egy jó hosszú bejegyzés lesz emiatt.
Kezdeném azzal, hogy kielégítem azon Olvasóim kíváncsiságát, akik várják a nagyági csapatépítő "terápiánk" folytatását. Ebből egyetlen dolgot emelnék ki, a második napi "gasztrós" ébresztőmet, amit a Karcsiék konyhájában található mozsárral oldottam meg. Egyrészt, mert egyébként is kellett az aznapi főzéshez a frissen tört bors, másrészt mert úgy véltem, hogy az előző esti grillparti után nem lesz hatékonysága, ha csak úgy bemegyek a szobákba és szépen kérlelem a lányokat keljenek fel, mert kéne kezdjük a programot. Emiatt vettem a mozsarat, Lóri kezébe adtam és kértem törje meg a tasaknyi borsot. Abban reménykedtem ugyanis, hogy a zajra felébrednek a lányok és lejönnek a konyhába. Nem így történt, mert ugyan hallották a kopácsolást, de nem vették lapot. Igy hát felmentem a szobákba és ott magam kezdtem "törni a borsot a lányok orra alá" - na ennek már volt hatása. Aztán nagy vonalakban az következett, hogy Áron fiam osztotta az észt, majd én osztottam az észt, főztünk jókat és ettünk nagyokat, de erről igen részletes, szemléletes és szép beszámolókat találtok az Erdélyi Konyha szerkesztőcsapatánál:
Ottisnál,
Edónál,
Jutkánál,
Sedithnél és
Hajnalkánál. Aki nem olvasta okvetlenül olvassa el, még nem késő.
Közben míg szerkesztgettem az első könyvünket - sokat tojóskodtam vele, mint tyúk az első tojásával -, amit az augusztus 7-i csíkszeredai Pityókafesztiválon mutatunk be a nagyérdeműnek regisztrált a 100. olvasóm, Éva, akit nagy szeretettel köszöntök a Hűséges Olvasóim táborában. Sőt, regisztrált a 101., 102., sőt a 103. olvasó is, akiket szintén nagy szeretettel köszöntök. Illetve itt mondanám el még azt is, hogy mindazonáltal, hogy júliusban bejegyzést sem írtam - mint mondtam, könyvszerkesztés, lapszerkesztés és hasonló ügyeim miatt - naponta átlagosan 150-en látogatták meg a blogomat, amit rendkívüli eredménynek könyvelek el a magam részéről. Sokkal nagyobbnak, mint azt a tényt, hogy (most vettem észre), közben több mint egyéves múlt a blogom májusban. Nos, a 100., 101., 102, 103. de az összes előttük regisztrált, illetve a napi átlag 150 Olvasómnak dedikálom az alábbi mexikói chillis bab receptemet, amit a gyergyóremetei falunapokon főztünk meg Edóval,
Zsuzsigával és
Sedithtel amolyan 60-70 fős adagban. De mivel
Sedith VKF! kiírása, a Világjáró Fazék is különféle nemzetek konyhájából kér ízelítőt, hát akkor egyúttal oda is szánom ezt a bejegyzést.
Ez tehát a mexikói chillis bab, ám mielőtt leírnám a tényleges receptjét, teszek egy kis kitérőt arról, hogyan is szereztem meg a receptjét. Nos, nem titok: az 1980-as években eszperantó nyelvű levelezést folytattam gasztronómiai témakörben, mert abban az időszakban gyakorlatilag Romániában semmi másról nem lehetett "szekuritátés számonkérés nélkül" levelezni. Még így is "beszélőre" hívattak egy alkalommal, de megúsztam, mert látták nincs benne "semmi politika" - de ezt hagyjuk, mert ez a sötét múlt. Nos, a világ minden tájáról jöttek jobbnál-jobb receptleírások, amiknek nagyrészét a megfelelő hozzávalók, fűszerek hiányában nem tudtam elkészíteni. Aztán az 1990-es években a városunkban megjelentek az Amerikai Békehadtest önkéntesei, akik rövidebb-hosszabb ideig a különféle civilmozgalmak elindításában segédkeztek. Köztük volt Jadira, az igen kedves indián vonásokat viselő San Salvador-i lány, akivel angol nyelvtudásomat "palléroztam". Magyarán, ő kb. annyit tudott románul, mint én angolul és a köztünk zajló párbeszéd igen érdekesen zajlott, mert ő igyekezett románul elmagyarázni a mondandóját, én pedig megpróbáltam angolul válaszolni neki. Kívülállónak ez eléggé mókás és furcsa lehetett, de mi tökéletesen értettük egymást. Nos, egy napon Jadira nagyon szomorú volt, és amikor rékérdeztem, miért eresztette búnak a fejét, elmondta, hogy honvágya van, furcsák nálunk az ételek és nagyon vágyik az édesanyja főztje után. Hirtelen az a meredek ötletem támadt, hogy főzök valami igazi dél-amerikai kaját és meghívom másnapra ebédre. Nosza, a régi papírjaim közül előkerestem ama mexikói eszperantista receptjét, amely lényegében a chillis bab volt és ami akkor már nagyon birizgálta a fantáziámat, mert gyakorlatilag minden hozzávalóm volt és úgy találtam, hogy ízvilága nagyon hasonlít a mi székely-magyar csípős ízeket kedvelő "szájízünkhöz". El is készítettem, aztán másnap elégedetten kasszíroztam Jadira könnyes elismeréseit, ugyanis kiderült, nagyon beletrafáltam, mert San Salvadorban is igen népszerű a chillis bab, ráadásul az ő édesanyja is mindig csirkehússal készíti és nem pulykával, ahogyan az eredeti leírásban szerepelt. Nos, akkor most következzen az a változat, amit Gyergyóremetén főztünk a lányokkal és azért ez a nagyadag, mert még mindig tombol a nyár és hátha valakinek segítségül szolgál, ha bográcsban akarja készíteni.
Hozzávalók: 3-4 kg csirkehús (egész csirke minden porcikája a legjobb, mert bele kell főjenek a csontok is), kb. 2 kg tarkabab (erdeti recept szerint vörösbab), kb. 1 kg fehérbab, kb. 50-70 dkg szemeskukorica (jó a mirelit is), 1,5 kg hagyma, fél kiló paprika, chillipaprika, só, bors, ízlés szerint, kb. 2-3 liternyi paradicsomlé, vagy ennek megfelelő mennyiségű paradicsompüré, kb. 7 dl olaj.
Elkészítése: A szárazbabot előző este beáztatjuk - külön a tarkát és külön a fehéret -, majd másnap külön-külön enyhe sós vízben puhára főzzük, illetve hasonlóan járunk el a kukoricával is, ha az friss, zsenge kukorica. Ugyanekkor feldaraboljuk a csirkét/csirkéket és sóval, borssal fűszerezve hidegre tesszük a másnapi felhasználásig. Az apró kockára vágott hagymát és paprikát az olajon üvegesre dinszteljük, megszórjuk egy kis chillipaprikával, majd hozzáadjuk a csirkehúst, kevés ideig - míg kezd kifehéredni - együtt pároljuk a hagymával és paprikával, majd annyi vizet töltve rá, hogy épp csak kezdje ellepni puhára pároljuk - a vizet fövés közben időnként pótoljuk. Amikor a hús puha, hozzáadjuk a kétféle babot és a kukoricát, feltöltjük paradicsomlével, felforraljuk, majd ezután utána sózzuk, borsozzuk, illetve chillipaprikával "beállítjuk" szájunk íze szerint a csípősségét. Ezután már csak egyet kell lobbanjon és lehet is tálalni. Tortillával illik tálalni, mert úgy az igazi. A tortilla receptjét egyébként Jadirától tanultam és igazából el akartam készíteni erre a VKF!-re, de időszűke miatt nem jött össze. Majd amikor elkészül, beblogolom. Itt éppen Edóval "riktoljuk" Gyergyóremetén a chillis babot és
Sedith fényképez.
Jó fakanálforgatást!
Lám-lám, olykor abban is van némi haszon, ha valaki nem blogolja be idejében a receptjét - így jártam most én is. Mert milyen jó, hogy ott volt a beblogolatlan kajáim között az oroszok nagy kedvence - egy ideje a miénk is - a scsí, az orosz savanyúkáposzta-leves, aminek receptjét egyenese Moszkvából hoztam jó régen. Ráadásul most Sedith VKF!-jére elküldhetem. Nos, ennek a receptje is eszperantista előéletemhez kötődik, mint a mexikói chillis babé, amiről szól a korábbi bejegyzésem. Történt ugyanis, hogy 1987-ben, amikor részt vettem egy társas kiránduláson, Moszkvában meglátogattam Anatolij nevű autómérnök eszperantista levelezőtársamat. Nagy titokban és "gyengélkedésre" hivatkozva, ugyanis abban az időben a személyes látogatás főbenjáró bűn volt, hazaárulás, kémkedés, s ki tudja még milyen pikáns vádakkal járt, ha valaki lemaradt a csoporttól. No nem kell izgulni, mert megúsztam a nagykalandot KGB és szekuritáté nélkül, ugyanis a taxisofőr, aki szintén "titokban" vitt és hozott, szintén eszperantista volt és lehetett bízni benne. Anatolij felesége pedig olyan isteni scsít készített, hogy azóta is folyton emlegetem és áldom érte az eszperantisták Istenét, amely által én is megtanulhattam ennek a finomságnak a receptjét. Nos, akkor következzen Anatolij feleségének a savanyúkáposzta-levese.
