Fogyókúra helyett pszichowellness-tréning - ne maradj ki belőle!

A fenti képen egyetlen magyarországi fogadott rokonom látható a Kutyatáp nevű macskájával (hogy lehet, ilyen idétlen nevet adni egy macskának?), vagyis ő az a Bányai Gyöngyi, aki kitalálta a pszichowellness módszert a fogyásra. Tudjátok, arról a módszerről van szó, amivel az utóbbi egy év és kb. másfél hónap alatt immár 26 kilót fogytam. De nem csak Gyöngyinek és nekem sikerült megszabadulnunk a súlyfeleslegünktől, hanem nagyon sok embernek Magyarországon és immár Erdélyben is. Épp a tegnap kaptam egy levelet, kedves sepsiszentgyörgyi új ismerősömtől, aki az utóbbi fogyással kapcsolatos bejegyzésemtől fellelkesülve fogott hozzá a különféle táplálékok szétválasztásán alapuló étkezéshez és négy kiló fogyásról számolt be, ami nagyon jó eredmény. Utólagos engedelmével bemásolok egy részt a levélből: "Örömmel jelentem, hogy jól haladokmár 4 kg minusznál tartok, és elég könnyen megy a diéta, nem igazán érzem éhesnek magam - és nem eszem mást, csakis azt amit az adott napon lehet. Gyümölcsnapon is megy a háromszori étkezés, nem is gondoltam volna - azt ne is emlitsem, hogy a család is sokkal több gyümőlcsöt fogyaszt azóta (a példa ragadós...)".

Na most, hogy ennyire felcsigáztam az érdeklődéseteket, akkor elárulom azt is, hogy a Gyöngyi december 4-től kezdődő Fogyókúra helyett pszichowellness-tréning című programjára még maradt néhány szabad hely. A három hétvégén Visegrádon tartott tréningre hétfőig, azaz november 30-ig lehet jelentkezni itt. Sajnálom, hogy nekünk erdélyieknek kissé távol esik Visegrád, de reménykedem abban, hogy néhány új magyarországi barát talán nálam olvasva a hírt, kedvet kap egy kis Karácsony előtti fogyásra. Mellesleg Gyöngyi másfél év alatt negyven kilót fogyott és bár az alábbi kép egyike kissé elmosódott, akkor is jól kivehető, mekkora változáson ment át egyetlen fogadott magyarországi rokonom. :)

Na szóval, most kicsit elhavazott a munka és azért nem jártam az utóbbi napokban errefelé, de fontosnak találtam ezt a bejegyzést megírni hátha valaki az utolsó percben gondolja meg magát. Egyébként annyit elárulok a "munkámról", hogy még néhány jó emberrel "forralunk" valamit, ami még ebben a fázisban "mélységes titok", de ne izguljatok, mert Mikulásjárásig minden titok kiderül. Addig is figyeljetek Chef Viki 30. Vigyázz! Kész! Főzz! kiírására, főzzetek, fotózzatok és blogoljatok - fél szemmel figyellek benneteket, amiért nekem nincs időm úgy részt venni ezen a kiíráson, ahogyan szerettem volna.

Szavazzatok Dorottyára!

Ha így folytatom, alighanem attól leszek híres a gasztroblogger világban, hogy "feszt" (állandóan) szavazatokat gyűjtök valakinek. Na, de mit tegyek, ha van ez a lehetőség és van egy gyönyörű unokahúgom, aki épp a Gyergyói-medence szintű Gólyabált készül megnyerni! :) Lényeg, a lényeg, Dorottya sikeréről már írtam, nem ismétlem magam, olvassátok el a korábbi bejegyzésemben, most pedig arra kérlek benneteket, hogy napjában egyet szavazzatok rá, hogy a közönségszavazatokkal megnyerhesse a közönségdíjat is. :) Tehát abba a karikába kell klikkelni, ahol azt írja, hogy Batthyány Ignác Szakkollégium Jánossy Dorottya és Vizoli Nándor. Sajnos, a róluk készült filmecske nem igazán meggyőző, mert egy bugyuta operatőr elrontotta, de a leány nagyon ügyes, hiszen az én unokahúgom. :)))

Szavazzatok, sokt múlik a Ti szavazatotokon! Segítségeteket előre is köszönöm és ígérem a szaftos, szószos beszámolót az eredményről.

Dalauzi - örmény édesség VKF!-re és 50. olvasómnak Neguillának dedikálva

A dalauzi egy feledésbe merült örmény édesség. Gyerekkoromban még szinte elképzelhetetlen volt a gyergyószentmiklósi piac dalauzi nélkül, de lehetett vásárolni a központi cukrászdában is. Mi, gyerekek pedig jóízűen ropogtattuk, hiszen a dalauzi lényege, hogy ropogtatni kell, ugyanis az állaga majdnem olyan, mint a közönséges cukorkáé, mégsem káros a fogzománcra, hiszen a benne lévő dió és mák zsírossága miatt sokkal puhább. A különbség viszont egy gyereknek nem feltűnő. Aztán a dalauzi eltűnt ama főtéri cukrászdából, de még a piacról is olyannyira, hogy a kötőanyagát előállító méhészek sem hallottak róla, sőt, kedélyesen vitatkoztak azon, hogy rosszul emlékszem, a dalauzi - szerintük - nem mézből készülhetett, hanem cukorból. Nem vitattam, hanem megígértem, hogy jövő szombaton - azaz két nap múlva - viszek nekik olyan dalauzit, amit abból a mézből készítettem, amit tőlük vásároltam. Nem mondom, igényelt némi "aknamunkát" az eredeti recept megszerzése és minden oknyomozói képességemet latba vetettem azért, hogy gyermekkorom kedvenc édességének elkészítési módozatát megszerezzem. Nem véletlenül ajánlom az 50. Hűséges olvasómnak kipróbálásra, ugyanis ezzel a recepttel szeretném kitüntető tiszteletben részesíteni Neguillát, akinek sikerült épp 50.-nek regisztrálni a blogomon. Zárójelben mondom, de nem mellékesen, érdemes szétnézni Neguilla blogján, mert egészen vonzó a kínálata. Természetesen, nem csak neki, hanem az összes többi Hűséges olvasómnak köszönöm, hogy regisztrált nálam és nekik is ajánlom ezt az elfelejtett örmény édességet. De köszönöm azoknak is, akik "ismeretlenül" látogatják a blogomat, ui. november 12 óta - amióta Sedith segítségével sikerült beüzemelni a számlálót - több mint 1200 látogatóm volt. Ez egy releváns szám, ugyanis ez azt jelenti, hogy napjában több mint 150-en fordulnak meg nálam. A fiam szerint nézettség szempontjából nem rossz arány, tudva, hogy nyár elején kezdtem a bloggerkedést, sőt, szerinte lesz ez még sokkal jobb is. Ugyanakkor mivel Chef Viki 30. VKF! kiírása a karácsonyi ajándékokról szól, úgy vélem, ez a legjobb alkalom ennek a finom, ropogós örmény édességnek a rehabilitálására. Nyugodtan el lehet készíteni már most, karácsonyig legfennebb csak amiatt nem fog elállni, mert túl nagy lesz a kísértés a "kóstolgatásra". És ugye, mint tudjuk, a gyakori "kóstolgatás" végeredménye, hogy egyszer csak kiürül az edény, amiben tartottuk a dalauzit. Elöljáróban még csak annyit, hogy a receptet egy nagyon öreg örmény nénitől szereztem meg, aki "körülbelülre" emlékezett az arányokra, emiatt volt néhány sikertelen próbálkozásom míg egyre rámondhattam: "igen, ez az!" Készítésénél nagy szerepet játszott az intuícióm, magyarán a megérzéseimre, és a gyermekkoromból ködösen előbukkanó emlékeimre hagyatkoztam. Ez viszont jó, tökéletes aranymetszésbe készült és fogadjátok szeretettel.

Hozzávalók: 1 csésze (2,5 dl) folyékony havasi méz, 1 csésze darált mák, 3 csésze darabosra vágott, vagy tört dió.

A munkálatot a dió darabolásával kezdjük, amit jó ha kézzel tördelünk, mert így sikerül kisebb-nagyobb darabokra aprítani, ami nagyon lényeges. Másrészt azáltal, hogy megfogjuk a kezünkkel a diót egy kis szeretet is kerül az édességbe, ami egyáltalán nem mellékes szempont, főleg ha karácsonyi ajándéknak készül. Harmadrészt míg egy karosszékben vagy fotelben ülve daraboljuk a diót, megpihenünk és szépeket mesélhetünk a gyerekünknek régmúlt karácsonyokról. amikor "hópihe léptekkel" érkezett a Jézuska - és ez sem mellékes.
A mézet folytonos kavarás mellett szép vörösre pörköljük, közben többször is vegyünk mintát belőle, mert akkor jó, ha tányérra cseppentve nem folyik szét, hanem egyben marad és inkább törékeny, mint nyúlós, folyékony. Figyeljünk, mert a méz, ha felforr, habzik, és kifuthat az edényből, ezért nagyon lényeges, hogy folyamatosan kavargassuk, ne hagyjuk magára forrni. Közben készítsük kézügybe a mákot is, amit szintén fel kell forrósítani, mert így jobb ízű lesz. Egy serpenyőben forrósítottam fel a mákot, amit úgy forrón adtam hozzá a már szép vörösre pörkölődött mézhez. Végül hozzákavarjuk a darabolt diót is, majd az egészet még két-három percig együtt kavarjuk. Vigyázzunk, ne égessük meg! A dió a forró mézes-mákos masszában hamar megéghet, de ha kicsit megpörkölődik, az direkt jót tesz neki. Kemény, nehezen kavarható masszát kell nyernünk és ne lepődjünk meg, ha a diódarabkák és a mák szétpörög ahogy kavarjuk, mert az még nem jelenti azt, hogy a végeredmény nem lesz jó. Tehát, ha a végére az az érzésünk támad, hogy ez nem fog összeállni, akkor pontosan jó a dalauzi masszánk. Ekkor viszont megvizezett deszkára, vagy alufóliával bevont deszkára borítjuk és vizes tenyérrel kb. kétujjnyi vastagságúra egyengetjük a masszát. Vigyázzunk ne égessük meg a kezünket! Jó, ha sűrűn hidegvízbe mártogatjuk a tenyerünket és sokat nem pihentetjük a forró mézes-mákos-diós masszán. Ha elég gyorsan dolgozunk, nem ég meg a tenyerünk. :)
Amikor már langyosra hűlt és azt észleljük, hogy a méz kezd megkötni, éles késsel daraboljuk tetszés szerinti kockákra, majd csomagoljuk kedvünk szerint. Én azért csomagoltam egyszerű átlátszó celofánba, mert ama régi, gyermekkori dalauzi is mindig átlátszó celofánba volt csomagolva. Nálunk ez lesz az egyik édesség, ami a karácsonyfa alá kerül a kosárkába, amiből a kántáló szomszédgyerekeket szoktuk megkínálni. Remélem, legalább annyira szeretni fogják mint én. Egyébként ismételten köszönöm Chef Vikinek azt a témát, mert ha nem dobja be, kevés a valószínűsége, hogy nyomoztam volna a dalauzi receptje után és még kisebb a valószínűsége, hogy szántam volna időt a kísérletezésre.

Fogadjátok szeretettel!

Limoncello 30. VKF!-re és egyfajta Carbonara ráadásként - mindkettő a fiamtól :)))

Az alábbi két receptet a fiam küldte sok szeretettel a gasztrovilágnak és úgy igaz, eredetileg kétfelé akartam választani a két receptet, mert ez a Limoncello olyan jónak néz ki, hogy bizony Chef Viki 30. VKF! kiírására benevezném, ha elfogadja. A végén viszont ott van egy másik recept, a fiam legújabb "kalandja" a konyhában, ahhoz viszont nincs kép, ráadásul a két recept egymás végében olvasva érdekes, hangulatos, ha szétválasztanám elveszne az írás sava-borsa. Ezért úgy döntöttem, hogy Ctrl.C-Ctrl.V-vel egyszerűen bemásolom az egészet ide alább és a limoncello fázisfotóival tarkítom. Következzen tehát Áron fiam Limoncelloja - amit ajánlatos már most elkészíteni, hogy karácsonyra épp jó legyen - valamint a Carbonara-ja ráadásként.

Limoncello és egyfajta Carbonara
Annyit irt már anyám rólam a blogjába, hogy úgy gondoltam irok én is két receptet neki.
Az egyik a limoncello http://en.wikipedia.org/wiki/Limoncello
Amiről azt érdemes tudni, hogy egy olasz likőrféle, amit gyomorkeserűnek használnak. Bővebb információt a wiki-n kaptok róla, a fenti linken.
Kell hozzá: 5-6 db. Vastag hajú citrom, 200 g cukor, 2 dl viz, fél liter 96 fokos alkohol.
Elkészitése roppant egyszerű. A citromok héját le kell reszelni, egy literes üvegbe szépen el kell helyezni, a fél liter alkoholt rá kell tölteni, s aztán várni két hetet.
Két hét után, a 200 g cukorból és 2 deci vizből főzöl egy cukorszirupot, rátöltöd az üvegben levő citromhéjas alkoholra, s kalap, kész a limoncello. Mondjuk nem árt ha leszűri az ember a limoncellot a citromhéjról és úgy tárolja hűtőben.
Erőst jóféle pia, főleg nehéz kaják után. De jól megy sör mellé is (nem vegyitve, hanem csak úgy pohárkába).

Kiegészités Árontól: bármilyen citrusféle héjából készithető.

A másik recept az már egy kaja. Gyakorlatilag a túrós laska és a carbonara keresztezése. Ja, és vega kaja.
Kell hozzá: 12 perc, olivaolaj, csigatészta, hagyma, fokhagyma, vaj, tejföl, juhtúró, valamilyen gomba, én laskagombát (Pleurotus Ostreatus) használtam, mert az volt itthon, s akkor fűszerek: bazsalikom, oregano, csombor feketebors.
S igy kell csinálni. Odarakod a vizet a laskának, raksz bele egy csipetnyi sót, s 2 csepp olivaolajat. Egy fél hagymát kockára vágsz, beleszerkeszted egy serpenyőbe, azután kb. 2 fej laskagombát összeszecskálsz, s azt is beleszerkeszted a serpenyőbe. Kb. Két kanálnyi olivaolajba üvegesre dinszteled, ebbe beleszervezel 2 cikk fokhagymát egy fokhagymatörő segitségével. Raksz bele egy jó kanál vajat, s egy kicsi pohár tejfölet. Ezután fűszerezed, 3-4 csipet bazsalikom, 2 csipet oregano, 1 csipet csombor, s feketebors amig fekete lesz az egész (bátran a borssal, mert az ereje nagyja elfő, de az ize megmarad!). Ezt a cuccot hagyod, hogy szépen rotyogjon. Közben a laskát (gyengébbek kedvéért csigatésztát), leszűröd. A lábasba amibe főtt a laska, raksz egy kanál vajat, visszarakod bele a laskát, s kb. 30 deka túrót rászórsz (vagy ráapplikálsz, vagy beleszervezel, vagy csak egyszerűen beleraksz). No, amikor a laska jó máriáson kezd sercegni, elkezded kavarni, hogy a túró szépen megolvadjon. Amikor a túró megolvadt, akkor rátöltöd a gombás tejföles, hagymás, fokhagymás szószt, jól összekevered s kész.
Enni tányérból kell, villával, s ha van melléje friss paradicsom, akkor még jobb. S ha valaki izgitani akarja az egészet, akkor lehet enni ecetes tormával is. Tudom, hogy kicsit furán hangzik, de ritka érdekes módon társulnak az izek.
S ennyi. Ja, valakinek ötlete arra, hogy mit kezdjek 6 darab hámozott citrommal??

Válaszokat ide várjuk! :)))

Gesztenyekrémes torta jóapámnak és unokaöcsémnek

Ritkán sütök tortát főleg azért, mert a tortakészítéshez csend és nyugalom, na meg tortakészítő hangulat kell. Nos, nálam alapjáratban mindhárom "hozzávaló" hiánycikk, nem beszélve a kézügyességről, térlátásról és különleges képzőművészeti rátermettségről. No, én mindezen kvalitások híján vagyok, ezért lett ilyen ez a torta, amilyen. Mert nincs időm, hangulatom, türelmem, érzékem, rátermettségem arra, hogy órákig "vakszoljam" a torta oldalát, aztán cifrázzam a nyomózsákkal, aminek semmilyen fogása nincs és alig lehet beleszuszakolni a mű-tejszínhabot. (Azért mű, mert nálunk Erdélyben csak Hulala nevű, meg még egy másik fajta "növényi tejszínt" lehet kapni, ami még köszönőviszonyban sincs az igazi tejszínnel, de ha nincs más, akkor muszáj ezt használni, mert Gizike, a tejes néni is csak ritkán hoz a piacra. S mostanában éppen nem hozott.) Na, de most tortát sütöttem mégis, mert édesapámnak névnapja volt (Károly), unokaöcsémnek pedig már régóta megígértem. Jóapám rövidesen 73-at tölt és gyomorrákos, emiatt édesszájú lett és noha most éppen nagyon jól van ahhoz képest, ahogy tavasszal volt, mégis tartok tőle, hogy nem sokáig tart velünk... Mivel még soha az életben nem sütöttem neki tortát, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tortával kedveskedjek neki névnapjára. Unokaöcsém pedig amolyan fiúpótlék nálam, mert ha valami olyan munkálat van nálam, amihez férfi kell, akkor Robi mindig mozgósítható, jön, segít, kicseréli az aragázpalackot, elvisz autóval Marosvásárhelyre, stb. Ráadásul mindezt első szóra, különösebb kérlelés, unszolás nélkül, magyarán böcsülettel "helyettesíti" a Bukarestben élő fiamat. Szóval Robi még ennél jobb tortát is megérdemelt volna, de én akartam készíteni és csak ilyenre vagyok képes. :) Rögtön hozzá is fűzöm, hogy egyedül, mert ha a lányom is segít, akkor abból rendes torta lesz, mert ő viszont rendelkezik minden tortakészítéshez szükséges kvalitással, amivel én nem. :) Szóval, ha ő is "odateszi a csontokat", akkor részemről bőségesen elég, ha megsütöm a piskótát és elkészítem a krémeket. A "vakszolást", nyomózsákos díszítést a lányom végzi és akkor valóban csodaszép lesz belőle, nem csak finom. Na, hát erre a tortára inkább az jellemző, hogy finom, de nem szép, mert egyedül csináltam. Az ötletet hozzá Valakinél olvastam a napokban, de elfelejtettem könyvjelzőzni és nem találom a receptet, de ha ráismer az ötletre, szóljon, mert pótolom a hiányt. Szóval Valakinél láttam egy olyan süteményt, aminek az alapja egy barna - asszem piskóta - lap volt, erre jött egy gesztenyés vaníliapudingos krém, végül tejszínhab. Ebből indultam ki, mert elképzeltem, milyen jó torta készülhet ezekből az alapanyagokból. Vagyis késztettem hat tojásból egy kakaós piskótatésztát, amit két részre osztottam, nagyobb részét a kapcsos tortaformámban sütöttem meg, kisebb részét pedig a kis kb. 1-1,5 literes lábosomban - így lett egy kavargatással két tortalapom. A tortalapokat hagytam kihűlni, majd vastagságuk függvényében lapjára kettőbe, illetve három darabba vágtam, meglocsoltam rummal, majd megtöltöttem a következő krémmel.

Hozzávalók: 1 kocka fagyasztott gesztenyepüré (25 dkg), fél kocka vaj (10 dkg), 2-3 kanál porcukor, fél tasak (kb. 2 kanálnyi) vaníliás pudingpor, fél kanál élelmiszerkeményítő, 1-2 kanál cukor, 1/4 l (2,5 dl) tej.

A gesztenyepürét a vajjal és a porcukorral (ez egyébként akár el is maradhat) habosra kavarjuk; a pudingporból hozzáadva az élelmiszerkeményítőt a tejjel kemény pudingot főzünk, amit folytonos kavarás mellett hidegvizes tálba helyezve kihűtünk. A gesztenyepürés krémet összekavarjuk a pudinggal és máris lehet tölteni a rummal meglocsolt tortalapszeleteket. Ugyanezzel a krémmel vontam be a tortát, majd elkészítettem a (mű)tejszínhabot, nyomózsákba "kínlódtam" két-három kanálnyit belőle és igyekeztem dekoratív jellegű, de nonfiguratívra sikeredett ábrákat "bűvölni" a tortára. Hát, ennyire sikerült... Azonban arra jöttem rá, hogy nem csak puding próbája az evés, hanem a tortájé is, ugyanis tatikámnak nagyon ízlett, jóanyám is elismerően hümmögött melléje ismételten megállapítva "túl sokat vállalsz" :); öcséméknél pedig egy szempillantás alatt eltűnt a tortástálról az utolsó morzsa is. Hozhattam haza a tányéromat. :)) Ha valakinek megtetszik az ötlet, készítsen ennél szebbet, mert nagyon jók az alapanyagok. Ja, és ne feledjem el: tésztanapon fogyasztható.

Jó fakanálforgatást!

Kakaós piskótalap lazán, bal csuklóból

Bizonyára a kakaós piskótalap receptjét is többen leírták, de mivel az én olvasóim - főleg a nem regisztrált, "bujkálós" fajtából valók :)) - arra kíváncsiak, én hogyan szoktam készíteni, hát leírom. Nem nagy kunszt! Több körülötte a legenda, meg mendemonda, mint amennyire bonyolult elkészíteni - én már készakarva sem tudnám elrontani. Minden piskótának a lényege, hogy minél több levegő molekulát "szerkesszünk" a liszt, tojás és cukor molekulák közé, mert attól nő fel - kb. hat-hetedik osztályos fizika, illetve kémia. S aztán ha sikerült mind a fehérjét, mind a sárgáját jól felturbózni levegővel, akkor figyeljünk arra, hogy a nagy "sietségben" ne engedjük "elszökni" a levegőmolekulákat, mert azok nagyon huncutok ám és direkt lesik, hogyan szabadulhatnának meg a liszt-cukor-tojás "koalíció" rabságából. Magyarán ne keverjünk-kavarjunk össze-vissza és főleg ne heves, gyors mozdulatokkal, mert egyrészt hamarabb elfáradunk, másrészt megszöknek a levegőmolekuláink és akkor kárba vész az egész erőfeszítés.

Hozzávalók egy normál méretű tepsihez: 6 tojás, 6 kanál cukor, 5 és fél kanál liszt, 1 púpozott kanál kakaópor (sima, ízesítés és cukrozásmentes), csipetnyi só, késhegynyi szódabikarbóna, kizárólag a gyenge idegzetű fakanálbajnokoknak. (Ezt aztán lehet méretarányosan nagyobbítani, vagy kicsinyíteni tepsi vagy tortaforma méretétől függően.)

A tojásokat feltörjük és szétválasztjuk a fehérjét a sárgájától. A fehérje megy egy mélyebb tálba, hogy mixerrel nehogy kifröcsköljük a "lényeget" belőle, a sárgáját nem muszáj mély tálba tenni. A sárgájához hozzáadjuk a cukrot - figyeljünk oda, mert ha a számolásba beletévesztünk, akkor bizony nem a várt eredményt kapjuk! - és egy tésztás fakanállal habosra keverjük. Akkor jó, ha cukros tojásos massza kifehéredik és a cukorkristályok már nem ropognak a fakanál alatt - kb. ilyennek kell lennie, mint a mellékelt fotón.
Ha ezzel kész volnánk, akkor vegyük kezelésbe a mély tálban várakozó tojásfehérjét, cseppentsünk bele néhány csepp citromlevet, merítsük bele a mixer kavaróját és zümm-zümm kavarjuk olyan keményre, míg a kanál megáll benne. Pontosabban míg az edényt lefele fordítva egyben kikoppanna belőle a tojáshab, de bpven elég, ha a mixer kavarójának lenyomata jól kivehető a habban és ráadásul úgy is marad - kb. ilyennek kell lennie, mint a mellékelt fotón. (Egyébként ez a "produkció" nekem lazán összejön 5-7 perc alatt "csuklóból" is egy kézi habverő segítségével, de minek koptatni az ízületeket, ha ott a gép. :D)
Ha ezzel is elkészültünk, jön a "finomkodós" része a munkálatnak, vagyis ekkor már épp kellő mennyiségű levegőmolekula (nem számoltam pontosan hány, de becsületszóra elhihetitek, hogy ennyi pont elég :D) van mindkét masszában és következik, hogy hozzákavarjuk a nehezebb fajsúlyú lisztet és a kakaót, illetve, hogy a kétféle tojáshabot - a sárgásat és fehérjéset - "összeházasítsuk". Előbb azonban tegyünk csippentésnyi sót a tésztába, nem csak azért, mert "mi így szoktuk", hanem azért, mert a só kiemeli az édes ízeket is. (Nem véletlenül mondta a király kisebbik leánya az apjának, hogy úgy szereti, "mint a sót az ételben".) De a kevés önbizalommal rendelkezők, vagy a gyenge idegzetűek ekkor tehetnek bele késhegynyi "szóbabikabornyút" (értsd: szódabikarbónát) is egy kis citromlével felfuttatva - ez némileg semlegesíti a szódát, de főleg elveszi a szóda hülye ízét. Ezután szitáljuk bele a kakaóport - ezt főképp azért szitáljuk, mert a kakaó csomós lehet és az nagyon gusztustalan, ha a piskótában kakaógöcsök vannak. Szóval ha már benne van a kakaó a tojássárgás habban, akkor szép óvatosan keverjük el, majd ezután következik az, hogy felváltva egy kanál lisztet és egy jó nagy kanál tojásfehérje-habot lazán - mondom: LAZÁN! - lentről felfelé ívelő mozdulatokkal belekeverünk a tojássárga-habba. S most jön az én saját trükköm, amit nem is én találtam ki, hanem édesanyámtól tanultam, de még ő sem találta ki, mert ő is úgy tanulta mástól, hogy lisztet kanalanként BELESZITÁLJUK a masszába. Ezt mostanság elfelejtik a gazdasszonyok, egyrészt mert jóminőségűek a lisztek, másrészt, mert manapság ki tart szitát a konyhájában, pedig piskótánál nagyon fontos, hogy a liszt is minél lazább állapotban kerüljön a masszához, mert így azok a fránya levegőmolekulák könnyebben simulnak hozzá. (Ha nincs szitád, megteszi helyette egy leves, vagy nagyobb méretű teaszűrő is.) Ha elfogyott a liszt is és a hab is, akkor szép egyenletesen barna laza pépet kell nyernünk, amit kizsírozott, kilisztezett tortaformába, vagy tepsibe öntünk, egyenletesen eloszlatunk a felületen és előmelegített sütőben addig sütjük, míg a fogpiszkálót beleszúrva nem ragad a tészta rá. Na most nagyon frappáns lenne azt írni, hogy a "légkeveréses sütőt ennyi vagy annyi hőfokra állítva x, vagy y percig sütjük" és kész. De ilyet nem tudok írni, mert nincs légkeveréses hőfokszabályozós sütőm, csak egy egyszerű mindjárt harminc éves "aragázlerem" (szebben mondva: gáztűzhely szintén palackozott földgázzal üzemelő sütője), de olyan jól süt, hogy nem adnám semmiért. Meg aztán már tudom, hogy akkor kell begyújtani, amikor a tojásokat szétválasztottam és mire az egész hókuszpókuszolás végére értem pont jóra melegedik. beteszem a nyers masszát és míg elmosogatom a tálakat pont annyira elkészül, hogy meg lehet lesni anélkül, hogy visszaesne a tészta, ha nagyon serceg, akkor még hagyom egy kicsit, hadd száradjon, mert azt jelenti, hogy kb. gyorsabban dolgoztam és nem volt ideje a sütőnek eléggé kimelegedni. Ekkor pihenésképpen elszívok egy cigarettát és mire a végére értem kész a piskóta.
No, aranyoskáim, mindent elmondtam, amit a piskótáról, tudok, tapasztaltam, úgy hogy süssetek piskótát és ragasszátok, "vakszoljátok", amivel tetszik (egyébként erre is lesznek ötleteim) és főképp csak tésztanapon fogyasszátok, mert olyankor nem hízlal.

Jó fakanálforgatást!

Nyers paprika ételízesítő kétféle változatban

Ennek az ételízesítőnek a receptjét lényegében már többen is leírták, többen is elkészítették - elnézést, hogy nem linkelek senkit, de annyi helyen olvastam már, hogy tartok tőle, valakit kihagynék, az pedig nem becsületes. Elárulom a nagy titkot, hogy lényegében az én változatom sem tér el a másokétól, legfennebb annyiban, hogy rendszerint a házi ételízesítőmmel egyszerre, úgymond egy mocskolással szoktam készíteni. Talán annyiban mégis eltér, hogy mindig kétféle változatot készítek - egy csípőset és egy édeset -, mert vannak ételek, amikbe kifejezetten a csípőst szeretem használni és vannak más ételek, amikbe kizárólag az édeset használom. Mert használom, de nagyon, pörköltek, paprikások, levesek ízesítéséhez, de szendvics díszítékként egy pöttyentést ejtve imitt-amott a kenyérszeleten is megteszi. Sőt zsíros kenyérre kenve kifejezetten nyáridéző hangulatú.

Hozzávalók: 1 kg piros paradicsompaprika és piros kápia, vegyesen, a kimagozott paprikához 1-2 evőkanál só (ha gyenge az önbizalmunk, tegyünk két kanál sót, ha erős, egy is elég); illetve ha csípősre akarjuk készíteni, akkor tegyünk bele tetszés szerinti mennyiségű csípős-, chilli-, vagy cseresznyepaprikát magostól, torzsástól a többihez darálva. Én chillipaprikát tettem bele, mert ezt most kifejezetten chillisre akartam készíteni.

Elkészítése roppant egyszerű: a paprikákat alaposan megmossuk, a kápiának és paradicsompaprikának kiszedjük a csumáját, majd húsörlőn ledaráljuk. Hozzáadjuk a sót és összekavarjuk, majd tiszta üvegekbe rakjuk, ledugaszoljuk és pakolhatjuk be a kamarába. Nem kell dunsztolni és tartósítószer sem kell bele, mert a só tartósítja. Azonban ennek a használatánál is, akárcsak az ételízesítő esetében, figyeljünk a sózásra.

Jó fakanálforgatást!

Na még egy kicsit húzzunk bele!

Mindenkinek köszönöm, aki a felhívásomra hallgatva az elmúlt napokban Kozma Ágnesre szavazott. Ugyanakkor tolmácsolnám a szerkesztő-műsorvezető édesanyjának, Jászberényi Emesének a köszönetét is. Nektek köszönhetően Ági az ötödik helyről a másodikra került, ami nekünk, erdélyieknek nem kis örömet okoz. Na most: még csütörtökig lehet rá szavazni és úgy vélem, ha belehúzunk, még akár első is lehet. Higgyétek el, nagyon megérdemli! Az a kérésem, hogy ma, holnap és holnapután mindenki szavazzon még rá, illetve mindenki kérje meg még legalább egy megbízható ismerősét, hogy szavazzon Kozma Ágnesre. Itt megtehetitek.

Szavazataitokat előre is köszönjük Jászberényi Emesével együtt!

Ételízesítő házilag

Volt nekem egy szeretett nagybátyám, aki nagytudású élelmiszervegyész volt, a sör-, égetett italok és üdítők nagyipari gyártásában vannak elévülhetetlen érdemei. Sok esetben családtagokon, rokonokon "tesztelte" egy-egy újabb termék minőségét, ezért soha nem volt furcsa, ha Laci bátya valamit csak úgy elénk rakott, "na, kóstold meg és mondj véleményt róla!" felszólítással. Ám, azt soha nem felejtem el, amikor egy alkalommal valami sárgás-fehér port kóstoltatott meg és azt kérdezte: "szerinted, ez mi?" Vonakodva kóstoltam meg, hiszen annak előtte mindig valami színes löttyről kellett véleményt mondani és legtöbbször mindegyikről kiderült: nagyon finom. Ez viszont por volt és semmi étvágygerjesztőt nem sugallt a színe. De mivel Laci bátya kért, és bíztam benne, hát megkóstoltam. "Vegeta" - vágtam rá azonnal, amint megnyalintottam a kiskanál hegyén a port, mire nagybátyám jelentőségteljes pillantás kíséretében mondta ángyomnak: "na ugye, megmondtam". Keveset értettem az egész párbeszédből, meg nem is igazán érdekelt akkoriban, hiszen ez a történet valamikor az 1970-es évek végén zajlott, amikor még középiskolás voltam, de akkoriban már "kéz alatt" (értsd: feketén) árulták a magyarországi rokonok által tonnaszámra hozott ételízesítőt, amit nálunk egyáltalán nem lehetett kapni. A kíváncsiságom viszont akkoriban is határtalan volt, és noha egyáltalán nem érdekelt, hogy nagybátyám már megint mit kotyvaszt, azt azért megkérdeztem tőle: "mi van, talán nem az?" Nagybátyám erre hosszas magyarázatba kezdett az umami ízről, meg a szójaszószban természetes módon előforduló nátrium glutamátról, de azt is elmondta, hogy nagymennyiségben cukornádból, cukorrépából, keményítőből és melaszból állítják elő és ízfokozóként használják különféle élelmiszerekben. De mondott mást is, ami szöget ütött a fejemben már akkor. "Ezzel, amit kóstoltál csak annyi a gond, hogy szintetikus módon állították elő laboratóriumi körülmények közepette" - mondta bátyám miközben szigorúra merevedtek jóságos vonásai. Ezek után millió kérdésem lett, amire bátyám rendre igyekezett megválaszolni, lényeg, hogy megértettem, nagybátyám - aki élelmiszer ügyekben még tudja is, mit beszél - nem tanácsolja, hogy nátrium glutamáttal dúsított ételízesítőt használjunk ételeink készítésében. Ezután volt is némi vitám jóanyámmal, mert nem akartam megenni a húslevest - pedig nagyon szerettem - mert Vegeta volt benne. És igen, miután saját konyhám lett, sem használtam soha ezt az ételízesítőt. De mivel nagyon trendi volt ételízesítőt használni évekig kísérleteztem és keresgéltem egy olyan receptet, ami leginkább hasonlít ama gyári ízéhez. A legtökéletesebbnek a keresztanyám féle ételízesítő volt, azonban soha nem tudott mennyiségeket, arányokat mondani, csak sorolta a zöldségek nevét, amit beletett. Ha pedig a mennyiségre kérdeztem rá, mégis miből, mennyit, frappáns válasza volt: "maga magát mutatja". Vagyis keresztanyám lényegében színre rakta össze az ételízesítőjét és a különféle színű zöldségek keveredése adta az összhatást. Magyarán, ha úgy látta, kell bele még egy kevés piros, akkor paradicsomot darált még az örleményhez, ha a zöldet hiányolta, akkor petrezselyemzöldet, vagy zellerzöldet adott hozzá. Ja, és fiatalasszonykoromban mindig ellátott bőségesen ételízesítővel, amit aztán egész évben hasnálhattam. Sok év múltával - amikor már a keresztanyám befőzős kedve is alábbhagyott - bukkantam rá Bokor Katalin Befőzés cukor nélkül? című receptes könyvecskéjére és ebben találtam rá a Vegeta néven jegyzett receptre. Azóta ez alapján készítem az ételízesítőmet és igen, éppen olyan jó, mint a keresztanyámféle.

Hozzávalók: 1 kg sárgarépa, 1 kg petrezselyem, 1 kg magvalt paprika (vegyesen, piros és sárga), 20 dkg karfiol, 20 dkg hagyma, 40 dkg zeller, 20 dkg paradicsom, 20 dkg karalábé, 2 fej fokhagyma, egy-egy nagy csokor petrezselyem- és zellerzöld, félkiló só.

Minden zöldséget megpucolunk és alaposan megmosunk, majd akkorára daraboljuk, hogy a húsörlőbe tudjuk darálni. Rendre mindent ledarálunk, a zöldeket is, majd az egész örleményhez hozzáadjuk a sót és kézzel alaposan összekavarjuk. Azonnal tisztára mosott üvegekbe rakjuk és mehet a kamarába. Tartósítószer nem kell bele, mert a só tartósít. Egész évben használható különféle ételek ízesítésére csak figyelni kell a sózásra. A húslevesnél akkor tegyük a levesbe, amikor még együtt fő a hús a zöldségekkel, vagyis még mielőtt leszűrnénk, mert ha a leszűrt levesbe tesszük, a zöldségörlemények úszkálni fognak a leves tetején, ami ront az aspektusán.Jó fakanálforgatást!

Aszalt gyümölccsel töltött alma batyuban

Ez egy igazán díszes, finom és ha már van kész réteslapunk, akkor gyorsan készülő sütemény. Ráadásul rengeteg lehetőség rejlik benne a fakanálforgatási kreativitás kiélésére, ami egy ételreceptben nálam egyáltalán nem mellékes szempont. A receptet az alfalvi Irénke barátnémtól tanultam, aki rengeteg finom sütit készít és képes hajnali öt órakor felkelni, ha arról van szó, hogy a családjának valami finomságra fáj a foga. Az ötletet, hogy most utóbb elkészítsem az adta, hogy a gesztenyés-meggyes meglepetésgombóchoz előkészített, mindenféle magvakkal töltött meggyből megmaradt egy kevés és hogy ne prédálódjon el, gondoltam, beépítem valami süteménybe. Ugyanakkor jóapám hozott egy szatyornyi apróméretű almát, mert tudja, hogy nálunk téli időszakban tonnaszámra fogy az alma. Ezzel az alaphozzávalók meg is voltak, csupán réteslap kellett még hozzá, amit ez alkalommal sz üzletből vásároltam, mert többször is kipróbáltam és jóminőségűnek ítélem. Persze, akinek van rá ideje, nyugodtan gyúrhat is réteslapot, sajnos, nálam a helyzet az, hogy általában nincs időm.

Hozzávalók: egy csomag fagyasztott réteslap, 18 db. kisméretű alma, vagy 9 nagyalma felezve, maréknyi aszalt gyümölcs (mazsola, datolya, füge, aszalt alma, szilva, körte, barack, narancs, stb. bármilyen gyümölcs, illetve olajos magvak - dió, mogyoró, stb. - apróra vagdalva), rum, porcukor.

A munkálatokat az alma töltelékjének az előkészítésével kezdjük, ami történhet pl. előző este. Vagyis az aszalt gyümölcsöket mazsolaszemnyi nagyságúra aprítjuk - milyen jó, hogy Gabojszától kaptam ajándékba aszalt almát! :) -, az olajos magvakat szintén apróra vagdaljuk. Nem ront rajta ha ez utóbbiakat kissé megpörköljük. Ez most azonban elmaradt, mert a maradék meggyszemekben volt annyi, amennyit épp elégségesnek ítéltem, ehhez még hozzáadtam néhány Gabojszaféle aszalt almát, illetve az itthoni készletből aszalt barackot, ananászt, narancsot és datolyát. A gyümölcsökre annyi rumot öntöttem, hogy jó ellepje - ha gyerekek is esznek belőle, akkor a rumot helyettesítsük valami finom szörppel, pl. málnaszörppel - fóliával lezártam az edényt, majd bepakoltam a hűtőbe a másnapi felhasználásig. Másnap aztán leszűrtem a gyümölcsökről a rumot és előkészítettem az almákat. (A gyümölcsökről leszűrt rumot ne dobjuk el, hiszen az továbbra is hasznosítható bármilyen sütemény ízesítéséhez!) Az almák előkészítése lényegében abból áll, hogy szépen meghámozzuk, kikanyarítjuk a bajuszát, és karalábéfúróval kivájjuk a magházát. Ha eléggé gyorsan dolgozunk, nincs ideje az almának megbarnulni, de nem ront rajta semmit, ha citromlével meglocsoljuk. Én most nem locsolgattam, mert citromlé nem volt itthon és csak azért nem mentem ki a házból. Kissé megbarnult a közepe, de úgy ítéltem, egy ennyi barnaság direkt kell neki. :) Ha ezzel is kész vagyunk, töltsük meg az almák közepébe fúrt üregeket a rummal átitatott aszalt gyümölcsökkel, majd vegyük a réteslapot - amit ugye a hűtőben hagytunk szépen kiolvadni előző estétől - hajtogassuk szét, és vágjunk kilenc egyforma négyzetet. Ezekre a négyzetekre helyezzük rá az almákat, majd a négyzetek sarkait kissé húzzuk ki, magyarán készítsünk füleket, hogy könnyebben tudjuk batyuba "kötni" a töltött almákat. Az almákat úgy kötjük batyuba, hogy átlósan összefogjuk a réteslap sarkait, majd csavarunk egyet rajta. Az így elkszült batyukat tepsibe rakjuk - én kizsíroztam a tepsi alját, de utólag rájöttem, hogy nem kellett volna, mert a réteslapnak van annyi zsírossága, hogy nem ragad bele - tisztes távolságra egymástól és előmelegített, jó forró sütőben készre sütjük. Akkor kész, ha jó nagyra felnőtt a rétestészta és szép aranybarnára sült. Még melegen megszórjuk porcukorral és kizárólag tésztanapon fogyasztjuk.
Jó fakanálforgatást!

Kata tepsis csirkecombja

Nem tudom, máshol, más "szakmában", hogy van, de mi, "újságírótyúkok", ha összekerülünk, miután a környék szaftos pletykáit elosztottuk és a magunk módján a világot is "megváltottuk", biztos, hogy a főzésnél kötünk ki. A fakanál körüli elméletgyártás legtöbbször úgy kezdődik, hogy valamelyik bedobja a sarkalatos kérdést: "adjatok valami jó tippet, finom és gyorsan készülő kajára!" Ez a varázsige, mert innen aztán egymást túlbeszélve jönnek a jobbnál jobb receptek. Egyik alkalommal Kata mesélte el, hogy milyen szenzációs tepsis csirkecombbal kápráztatta el a családját, s még nem is posztolt a konyhában órákon át. Az ötlet nagyon megtetszett, azonnal megjegyeztem és azóta már többször is elkészítettem.

Hozzávalók: 4-6 db. csirkecomb (alsó és felső egyben), 6-8 db. koktélparadicsom, vagy 1-2 db paradicsom karikára vágva, 2 nagy alma, 1-2 paprika, 3-4 cikk fokhagyma, 1 nagy fej hagyma, só, bors, fűszerpaprika.

A csirkecombokat megmossuk, leitatjuk a víztől, majd sózzuk, borsozzuk, megszórjuk fűszerpaprikával. Egy tepsi alját vékonyan kikenjük olajjal és ebbe fektetjük a csirkecombokat.


Ezután rászórjuk a karikára vágott hagymát, a fokhagymacikkeket, a karikára vágott paprikát és a magházától megtisztított cikkekre vágott almát, illetve a paradicsomot. (A koktélparadicsomot egészben, ha nincs ilyen, akkor a másikat karikára vágva.) Ezután a tepsit alufóliával lefedjük, majd a sütőben kb. félórát sütjük, aztán levesszük róla a fóliát és addig sütjük, míg szép pirosra pirul a comb. A comb mellé nem szükséges köret, hiszen a tepsiben sült zöldségek és alma körteként is felfogható. Salátával, illetve savanyúsággal tálaljuk, csak húsnapon fogyasztjuk.

Jó fakanálforgatást!

Töltött tojás karfiollal

A töltött tojás is egy olyan étel, amit számtalan változatban készítek és a kamarában/hűtőben lévő hozzávalók, na meg a hangulatom függvénye, hogy éppen milyen is lesz. Ez most éppen karfiolos, mert még mindig nem unjuk a karfiolt. :)

Hozzávalók: személyenként 1-2 tojás, személyenként 3-4 karfiolrózsa, illetve ennek megfelelő mennyiségű tartármártás, só, bors és hagyma, ízlés szerint. (Ebben az esetben 3 tojás, egy pici fej karfiol, kb. 2 dl tartármártás volt az alap hozzávaló, mert a lányom két tojást kért én meg egyet. :))

A tojásokat keményre főzzük - tegyünk a fővő vízbe egy mokkáskanálnyi sót is, mert könnyebb lehámozni a héját, főleg, ha friss házitojásból készül. (Ezek annyira frissek voltak, hogy édesanyám dédelgetett tyúkanyói épp aznap pottyantották a fészekbe.) A karfiolt rózsáira szedjük, normál sós vízben megfőzzük, majd leszűrjük és egy tálba helyezzük. Vigyázzunk, hogy ne főzzük túl, a karfiolrózsáknak szépen egyben kell maradniuk! A tojásokat megpucoljuk, félbe vágjuk, kiszedjük a sárgáját és egy tálacskába helyezzük. Egy nyers- és egy kemény tojássárgából egy kis majonézt kavarunk, hozzáadjuk az ízlésszerinti mennyiségű tejfölt, ízesítjük egy kis citromlével, mustárral, sóval és porcukorral. A tojássárgákhoz hozzáadunk néhány karfiolrózsát (mennyiségben nem baj, ha kicsivel több a karfiol, mint a tojássárga), villával összezúzzuk, hozzáadunk egy fél picifejnyi hagymát nagyon apróra vágva (jobb, mint reszelve, bár ez ízlés dolga). Ha túlságosan keménynek találnánk a masszát hígítsuk egy kis tartárral, majd kóstoljuk meg és ha szükséges sózzuk, borsozzuk utána. Ezt a tölteléket töltjük be a tojásokba, s itt lehet cifrázni nyomózsákos módszerrel - nekem most éppen erre nem volt kedvem és egy kiskanállal halmoztam a sárgák helyére a tölteléket. Egy tálban szépen elrendezzük a megtöltött tojásokat és a karfiolrózsákat, majd ráöntjük a tartármártást és az egészet legalább egy-két órára hűtőbe tesszük. Húsnapon fogyasztható, kiváló előételnek, de svédasztalon is megállja a helyét, vagy akár vacsorára is fogyasztható.

Jó fakanálforgatást!

Mákos szilvásgombóc

Ez is egy olyan bejegyzés, amivel Edithnek tartozom, ugyanis Max gombócos VKF! kiírásától függetlenül október számomra egyébként is a gombócolásról szólt. Nem neveztem ezzel a recepttel, mert arra gondoltam, hogy Edith fog nevezni és nem tartottam illendőnek "lenyúlni" a receptjét. Bizonyára emlékeztek, hogy Edith még szeptember elején közzétette a szenzációs Gyors szilvásgombócának a receptjét és amikor megláttam azonnal ráismertem arra a receptre, amit még a nyolcvanas évek közepén gyűjtöttem be Szlovákiában az egyik eszperantista ismerős édesanyjának a recepttárából. Azonban, mivel akkoriban még én is fiatal voltam és bohó, a papírfecnit, amire leírtam sikerült elhagynom még a kirándulásom során, magyarán haza sem ért a recept nemhogy kipróbáljam. Mondjuk hiányát csak akkor éreztem, amikor főztem és törtem a pityókát a gombócnak, majd gyúrtam a tésztát és bügyürgettem a ragacsos gombócokat. Na, olyankor mindig elmondtam, hogy akkor fogok még egyszer szilvásgombócot készíteni, ha már meglesz az a csodarecept, ami fiatalon sz ölembe hullott, de nem tudtam eléggé értékelni. Jó sokat kellett várnom rá! Azonban, amikor először elkészítettem az Edith receptje alapján és rájöttem, hogy ez még annál is gyorsabb, mint ahogy elképzeltem, nagy kedvet kaptam a gombócoláshoz. Arról nem is beszélve, mennyire elnyerte a család tetszését! Lényeg, a lényeg: lányom októberben sorozatosan szinte minden csütörtökön azzal kezdte a telefonban, hogy "aaanyuuuciii, holnap, mire hazaérek a vonattal, ugye készítesz olyan Edithféle gombócot?" Erre mit lehetett volna válaszolni, hiszen a kérdés is helyesen volt feltéve az igenlő válaszhoz. így hát minden pénteken délután négy óra magaslatában kezdtem a szilvát magozni, fahéjazni, majd gombócoltam és öt órakor, amikor a lányom lépett be az ajtón, már tálalva volt a gombóc. Edith receptjétől csak minimális mértékben tértem el, ugyanis az ő adagja kissé soknak tűnt, mert sok esetben csak a lányom evett gombócot, én nem. Nem mintha nem szeretném, de gyümölcs-, hús- és zöldségnapról még akkor is kihagytam, ha a közepében szilva volt. S akkor most leírom ama kicsinyített változatot.

Hozzávalók: 10-12 szem szilva felezve és fahéjjal megszórva, 3,5 dl víz, 4 evőkanál olaj, 25 dkg liszt, 1 tojás, csipetnyi só, darált mák és porcukor ízlés szerint.



A továbbiakban Edith utasításai szerint jártam el, vagyis előbb kimagoztam és félbe vágtam a szilvát, a közepébe viszont csak egy kis fahéjat tettem, mert nem szeretjük a nagyon édes ételeket és nekünk pontosan elég cukorból az, ami a gombócra kívül kerül.

Aztán felforraltam a vizet az olajjal, pici sóval és a lisztet egyben "belezuttyintottam" a fazékba, majd szaporán összekavartam, aztán hozzáadtam a tojást is, azzal is elkavartam, végül ügyes gombócokat böngyörgettem belőle. Nekem 20-25 gombóc jött ki átlagban a negyedkiló lisztből és ez kettőnknek bőven elég, még akkor is, ha mindketten eszünk belőle.

Természetesen, közben feltettem a normál sós vizet is főni, és mikor forrt már akkor beledobáltam a gombócokat, kifőztem, forró vízzel leöblítettem és darált mákkal megszórtam, jó gazdagon, mert mi úgy szeretjük, ha minél mákosabb. Mivel októberben szinte minden pénteken készítenem kellett egy ilyen adag gombócot, készült belőle prézlis (zsemlemorzsás) változat is, ami így néz ki.

Igaz, hogy már nem igazán lehet a piacon szilvát vásárolni, de az ügyes gazdasszonyok fagyasztottak, vagy cukorral meghintve tettek el télire is, hogy akkor is lehessen szilvásgombócot készíteni, amikor kint olyan hideg van, hogy a kutya eltörik a kanyarban.

Jó fakanálforgatást!

Paradicsompaprika karfiollal

Úgy tűnik, hogy ez az az év lesz, amikor valóban addig készítem a különféle befőtteket savanyúságokat, míg lehavaz. Eddig ugyanis csak mondogattam, hogy általában míg lehavaz, addig befőzök, most viszont valahogy úgy jött ki a lépés, hogy meg is teszem. Igaz, hogy szeptemberben sok olyasmi történt, ami egyaránt elemésztette az időmet és a pénzemet - pl. a lányom mandulaműtétje, iskolakezdés, stb. - és emiatt épp szeptemberben, amikor máskor gőzerővel befőzök, nem sikerült annyi mindent bepakolni a kamarába, mint általában szoktam. Többek közt emiatt maradt ki ez az igen finom savanyúság is, ami a családi toplistán előkelő helyet foglal el. De kicsit meséljek arról, hogyan is kereszteztem össze a karfiolt a paradicsompaprikával. Évekkel ezelőtt történt egy alkalommal, amikor épp paradicsompaprikát tettem el, hogy egy szűrőkanálnyi paprikát sehogyan sem tudtam a már tele üvegekbe beleszuszakolni, viszont a maradék nem töltött meg egy kisebb méretű üveget sem. Néztem, mit kezdjek vele, aztán felfeldeztem egy kisfej karfiolt a hűtőben. Nosza, kitaláltam, hogy sebtében meglobbasztom a karfiolt is és a paprika után "küldöm" a befőttes üvegbe, lesz ami lesz alapon, elvégre nagyon szeretjük a karfiolt. Ha meg kiderül, hogy nem ízlik ecetes savanyúság formájában, akkor legalább tudjuk, hogy ilyesmivel nem kísérletezünk a továbbiakban. Azonban az történt, hogy amikor éppen az az üveg került terítékre, amiben karfiol is volt, a családból mindenki a karfiolokat "vadászta". Sőt, nagy elégedetlenséget váltott ki, hogy csak egy üveggel volt, a gyermekeim meg is jegyezték: "máskor ebből többet kell eltenni". No azóta nem is teszek el paradicsompaprikát karfiol nélkül. Idén viszont az történt, hogy a "nagy befőzési szezonból" valahogy kimaradt ez a finomság és jóval Halottak napja után döbbentem rá: "jé, még nem tettem el karfiolos paradicsompaprikát!" Nosza, elszaladtam a szomszédban lévő aprózárba és nem kis meglepetésemre találtam mind paradicsompaprikát, mind karfiolt, de még kápiát is. Ráadásul még a régi, nyári árban! Hamarjában összekapkodtam egy zacskónyit mindhárom zöldségből és már el is volt döntve, mivel töltöm az estémet.

Hozzávalók: 2 kg paradicsompaprika, 1 kg kápia, 2-3 kisebb fej karfiol, szemesbors, babérlevél, 1,5 liter vízhez 1/2 liter 9 fokos besztercei borecet, 2 kanál só, 8-10 kanál cukor, kiaskanálnyi befőzőpor.
A karfiolt megmossuk, rózsáira bontjuk, a nagyobbakat kettőbe, vagy négybe vágjuk, majd 5-10 percre enyhén sós vízbe tesszük. Ezt azért kell, hogy a rózsák bugyraiban megbújt csimaszok, lárvák is előbújjanak, amit esetleg pucoláskor nem vettünk észre. Tapasztalatom szerint, szegény csimaszok nagyon nem szeretik a sós vizet, de én sem szeretem, ha "hús" kerül a savanyúságba. :)
A paprikát megmossuk, majd falatnyi cikkekre vágjuk.
Ha mindezzel megvolnánk, akkor elkészítjük a salátalevet és felforraljuk. A salátalébe általában nem szoktam beletenni a borsot és a babérlevelet, mert tapasztalatom szerint, ha az üvegbe tesszük a fűszereket a dunsztolás során annyira kioldódik a fűszer íze, hogy éppen jó. Ha forr a salátalé, egyszerre annyi adag karfiolt rakunk bele, amivel könnyedén elbánunk, és addig forraljuk, míg színt vált, vagyis míg még a roppanósságát megőrzi, de már nem nyers. Az előpárolt karfiolokat kiszedjük egy tálba, és ott várakoztatjuk egészen a rétegelésig.
Ekkor következhet a felszeletelt paprikafélék előfőzése, vagyis hasonlóan a karfiolhoz egyszerre annyit teszünk a fővő salátalébe, amennyivel könnyedén elbánunk. És csak addig forraljuk, míg színt vált! Nagyon vigyázni, mert pillanatok alatt szétfő a paprika, ha nem vesszük ki idejében a fővő salátaléből! Szóval, amint színt váltott egy adag paprika, rendre lehet szedni a befőttes üvegekbe - amiknek az aljára babérlevelet tettünk - és egy sor paprika után tegyünk egy sor karfiolt. Úgy osszuk el, hogy a paprikaréteg kb. akkora legyen mint a karfiolréteg, vagyis lényegében több paprika kell legyen az üvegben mint karfiol. Tapasztalatom szerint, az a helyes arány, ha a paprika dominál, mert így a karfiolunk is enyhén paprika ízű lesz, ami pedig határozottan a javára válik. Amint az üvegeink megteltek zöldséggel, a salátalevet újra felforraljuk - ekkor teszünk bele egy kis befőzőport is - és forrón az üvegbe töltjük. Ledugaszoljuk, majd szárazdunsztban hagyjuk kihűlni. Hús-, zöldség- és tésztanapon fogyasztható.

Jó fakanálforgatást!

Székely szőlő - fűszeres szőlőlekvár

Székely szőlő - öcsém szerint ez éppen olyan mint a magyar narancs: "kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!" Na, majdnem ilyen a székely szőlő is, ugyanis Gyergyó vidéke egyáltalán nem a szőlőseiről híres. Sőt! Épp ellenkezőleg, arról híres, hogy itt még a szőlő sem terem meg, mert túlságosan kevés neki napsütés és az érlelő meleg ahhoz, hogy mosolygós szőlőfürtök érjenek be őszire. Azonban néhány éve - nem tudni, hogy a Jóistennek, vagy a globális felmelegedésnek köszönhetően - nálunk is beérik szőlő. Igaz, meg sem közelíti sem méretében, sem zamatában a dobrudzsai homok dombhátakon, illetve a tokaji szőlősökben mosolygósra érő kilót is megütő fürtöket, de a ribizlinél alig nagyobb szőlőszemek jóízűek, zamatosak, s legfőképp a miénk, nálunk terem. Igaz, hogy öcsém még a kilencvenes évek elején azért ültette a két szőlőtőkét a terasza mellé, hogy levelei hűs árnyékot tartsanak a perzselő nyári napsugarak elől. Mi is örültünk neki és nem csak az árnyék miatt, hanem azért is, mert nyár elején jóízű töltikét lehetett tölteni a leveleibe, függetlenül attól, hogy az egész nyáron szépen gömbölyödő szőlőszemek az első szeptemberi hóharmattal mind egy szemig lefagytak. Aztán három évvel ezelőtt öcsém büszkén tette az asztalra az első termést: "Mit szólsz hozzá, ez itt termett a teraszon!" A családi kupaktanács összeült, kóstolgattuk, ízlelgettük és mindannyian igen zamatos, jóízűnek találtuk. Igaz kicsit több volt a magja, mint amit megszoktunk a piacon vásárolt szőlőben, de igen nagyra értékeltük, hogy dacolva a gyergyói szélsőséges időjárással, mégiscsak termést hozott, ráadásul jóízűt. Tanakodtunk, mit is kezdjünk vele, mert bornak kevés, megenni csak úgy magára sok, kompótnak nem alkalmas a magjai miatt. Mit kezdjünk hát vele? Aztán hirtelen támadt egy ötletem, amit rögtön vázoltam öcsémnek. "Hozd fel, és valamit kitalálok vele, még én sem tudom, mit..." Ez már egy komoly érv egy székely menyecskétől, öcsém adta is szívesen és helyben megegyeztünk: "felibe". Vagyis ez annyit jelent, hogy bármit készítek belőle, fele az övék. És ez így becsületes, elvégre egész évben az öcsém gondozza, metszi , védi a szőlőtőkét, takargatja télen is a mínusz 30 fokos hidegekben. Na szóval, az történt, hogy a húszliteres vederben lévő szőlőt egy napig nézegettem, kerülgettem, hümmögtem mellette, de fogalmam sem volt, mit kezdek vele. Egy dolgot viszont nagyon biztosra tudtam: bármit készítek is belőle, annak fele az öcsém családját illeti. Aztán elővettem a mindenkori fő tanácsadómat Vicuska barátném keresztanyjának, Gergely Éva néninek a szakácskönyvét. Abból okosodtam ki és készítettem ezt az igen finom szőlőlekvárt - azóta immár három évben egymás után. Az idén ez a munkálat a múlt hét végére esett, mert november elejére ért be a szőlő. :) Emiatt értelemszerűen nem készülhetett el Trinity VKF! kiírására.

Hozzávalók: minden liter szőlőléhez 60-70 dkg cukor (igazából nem mértem, hanem rézésből raktam hozzá), kb. 8 liter szőlőléhez 2 citrom héjastól felkarikázva, egy teáskanál szegfűszeg és egy teáskanál fahéj.

A munkálatokat azzal kezdjük, hogy a gerezdről leszemezzük a szőlőt, alaposan megmossuk, majd egy edényben vizespohárnyi víz hozzáadásával megrottyasztjuk. Lényeg, hogy annyira megpuhuljanak a szőlőszemek, hogy a magtól könnyedén elváljon a húsa.
Ezután hagyjuk hűlni, majd amikor annyira langyos, hogy könnyedén tudunk dolgozni vele, akkor tüllbe, vagy gézbe töltjük (ebben az esetben egy régi függönydarabba, mert erősebb) és kicsavarjuk.






Az így nyert levet főni tesszük és addig főzzük, míg sűrűsödni kezd. Ekkor hozzáadjuk a cukrot - ettől fel fog hígulni kicsit, de nem kell pánikba esni - a karikára vágott citromot és a fűszereket egy gézbatyuba kötve.
Ezután addig főzzük - többször is megkavargatva, mert a cukorral már lesülhet - míg jó sűrű lekvárt nyerünk belőle. Üvegekbe töltjük, de másnapig nem kötjük le, hogy bőrt húzzon a tetejére, így akár évekig is eláll - nekem van a tavalyiból és tavalyelőttiből is. Úgy áll, mint a gyöngy. Igen ízletes jóízű lekvár, bármilyen süteménybe, palacsintába használható, de megteszi vajas-lekváros kenyérnek is. Tésztanapon fogyasztható.


Köszönöm mindenkinek, aki ma is szavazott Kozma Ágnesre, jelzem, hogy még mindig lehet szavazni rá itt, nagyon szurkolunk neki és kérünk, hogy továbbra is támogassátok szavazataitokkal. Köszönöm!