25 kiló mínusz egy év alatt

Régóta készülődök megírni ezt a bejegyzést, lényegében azért odáztam mostanig, mert vártam azt a pillanatot, amikor össze tudom szedni a gondolataimat. Nos, egy évvel ezelőtt nagy kalandra szántam el magam, ugyanis eldöntöttem, hogy végérvényesen, egyszer s mindenkorra leszámolok a fölöslegesen cipelt kilóimmal. Ugyanis az egy évvel ezelőtti 86 kilómmal a 154 centi magasságomhoz igencsak túlsúlyosnak minősültem, s ez még önmagában nem zavart volna annyira, de közben alattomosan a vérnyomásom is felkúszott koromhoz nem illő mértékig. Naponta gyógyszert kellett szednem, amit rendszerint elfelejtettem bevenni, hiszen különösebben nem fájt sehol, nem szédültem és semmi olyan érzésem nem volt, hogy beteg lennék. Közben az orvos barátaim és a háziorvosom aggódva és óvatosan figyelmeztetett, hogy nem visz jóra a túlsúly, jó lenne lefogyni, mert a túlsúlyomtól van a magasvérnyomás és idővel más betegségek is jelentkezhetnek. Nekem azonban továbbra sem volt betegségérzetem és hárítottam minden jóindulatú tanácsot azzal, hogy anyám is kövér, apám is kövér, nem véletlen, hogy én is egyre gömbölyűbb vagyok. Meg olyanokat is mondogattam, hogy a rokonaim jelentős hányada valami magasvérnyomás okozta betegségben halt meg, valószínűleg engem sem kerül el az agyvérzés, vagy a szívinfarktus. Lelkem mélyén azonban tudtam, hogy anyai nagyapám ágán szinte mindenki kilencven fölötti kort élt meg és többségüknél egyszerűen nem volt amilyen betegséget beírni a halál okaként, mert makkegészségesek voltak aggastyánkorukig. Világháborús nagyapám például még a halála előtti napon is fát fűrészelt az udvaron 96 évesen és a reggelihez megitta a stampedli szilvapálinkát, de szikár, csontos, sovány ember volt. Ilyen volt az összes testvére, akik megérték a kilencvenet. Tehát tudtam, van példa a családomban sovány, egészséges emberre is, nem kötelező nekem kövérnek és magasvérnyomásosnak lenni. Azonban azt is tudtam, hogy a női magazinokban olvasható, meg az interneten keringő tutibiztos fogyókúra-recepteket én úgysem tudom betartani, mert egyrészt vagyok annyira öntörvényű, hogy felrúgjak bármilyen szabályt, másrészt, mert képtelen vagyok kalóriákat számolni és unciás mérlegen mérni az ételt. Ugyanakkor szeretek enni, szeretek jókat enni és képtelen vagyok koplalni. Nem is kísérleteztem semmilyen tutibiztos recepttel, egyedül ama 90 napos "csoda-diétát" próbáltam ki, kínkeservesen le is adtam 15 kilót, és nem egészen 90 nap alatt vissza is szedtem húszat. Ezen a ponton eldöntöttem, hogy rajtam már semmilyen csodadiéta nem segít és sorsomba belenyugodva egyre gömbölyödve vártam az agyvérzést vagy a szívinfarktust. Aztán a tavaly szeptember elején a kolléganőm felkért, hogy írjak a fogyókúráról a Krónika Életmód rovatába, azonban hiteltelennek, tisztességetelennek tartottam túlsúlyosként osztani az észt az egészséges életvitelről. Ódzkodva fogadtam el a felkérést, de eleget tettem neki, mert úgy döntöttem, hogy most akkor végre alaposan kifaggathatom Munzlinger Ildikó háziorvos barátnőmet, akit még középiskoláskoromból ismertem. Ildikó a középiskolában, de még az egyetemi évek alatt is egy kis gömbölyű csajszika volt, azonban mostanra lefogyott és nagyon csinos hölggyé vált. A vele folytatott beszélgetésből született a Búcsú a fölösleges kilóktól című cikkem. A megjelenést követően azonban levelet kaptam az egerági Bányai Gyöngyitől, aki arról számolt be, hogy hasonló módszerrel neki is sikerült leadnia 40 kilónyi súlyfeleslegét és hogy saját bőrén kísérletezett ki egy módszert, amivel könnyedén meg lehet szabadulni a súlyfölöslegtől. Megadta a honlapja elérhetőségét is. A Pszichowellnes fogyókúra helyett honlapot tanulmányozva rájöttem egy olyan módszer hullott az ölembe, amivel még én is képes leszek lefogyni. Gyöngyivel hosszas levelezésbe kezdtünk, ha elakadtam, vagy tanácsra volt szükségem, ő mindig segített, biztatott, nem hagyott magamra. Hálás köszönet érte... A végeredmény egy év után mínusz 25 kiló és mínusz 23 centi a derékbőségben. Az egy év alatt havonta készítettem fotókat ugyanabban a ruhában, ami egy évvel ezelőtt alig ért be, a fogyásom evolúcióját megnézhetitek a netlogos profilomon. Fellelkesülve az elért sikereimen már múlt év novemberében előadássorozatot szerveztem a Gyergyói-medence településein, amelyen Gyöngyi elmesélte fogyása történetét, aztán készítettem egy interjút is vele, amit itt olvashattok. Júliusban már pszichowellness-tábort szerveztünk Gyöngyivel és Stenger Györgyi NLP-tanárral szülőfalumban, Gyergyószárhegyen. A táborról itt olvashattok egy rövid kis riportot, illetve itt egy bővebb beszámolót. Érdemes megnézni a képeket is.
Tapasztalataim röviden:
1. Úgy adtam le 25 kilót, hogy észre sem vettem.
2. Közben jókat, finomakat ettem
3. Nem éheztem.
4. Nem lógtam ki a sorból a nagy családi összejöveteleken sem.
5. A családom sem sínylette meg a fogyásomat.
6. Nem kellett külön főznöm a családnak.
7. Jól szórakoztam és fejlődött a kreativitásom, önbecsülésem.
8. Nincs magasvérnyomásom!
9. Egészségesebbnek, erősebbnek érzem magam, mint egy évvel ezelőtt.
10. Másoknak is segítettem a túlsúlyuktól való megszabadulásban.
11. Végül, de nem utolsó sorban kiderítettem a túlsúlyom okát.

További terveim:
1. Még további öt kiló leadása, hogy a kilóim száma 5-össel kezdődjön a harmincéves érettségi találkozómra.
2. A "versenysúlyom" megtartása életem végéig.
3. Segíteni minden hozzámfordulónak, aki meg akar szabadulni a fölösleges kilóitól.
4. Egy szakácskönyv megírása azoknak az ételrecepteknek és tanácsoknak a felsorakoztatásával, amelyek nekem is segítettek a túlsúlyomtól való megszabadulásban.
5. Bányai Gyöngyi további támogatása a pszichowellness-módszer népszerűsítésében.
6. További pszichowellness-táborok szervezése.

De addig is írom ezt a blogot, ahol csak olyan ételek receptjét közlöm, amit én is megeszek mégsem hízom tőle. Aki fogyni akar könnyedén és egészségesen, figyeljen a címkékre és a bejegyzések végén lévő olykor kissé csípős megjegyzésekre.

Kaszás puliszka - további gasztrotehetségtől

Amint ígértem, folytatom a legjobb puliszkás ételek bemutatását, amik az Ifinapokon készültek. A képen a bogrács mellett serénykedő ifjú hölgy Paşcan Viorela - Vio - és ő volt a lányomék csapatának, a FuckTúrák csapatnak a főszakácsa. Mellesleg a lányom is látszik a kép szélén, fekete farmerben és fehér kabátban. :) Vio puliszkája attól volt érdekes, mert ő egy teljesen hagyományos erdélyi kaszás puliszkát készített, aminek titkát az édesanyjától sajátította el és a túrót én vittem hozzá. :) A kaszás puliszka rövid története: hajdanán, amikor nagy kalákákat szerveztek kaszáláskor, a férfiak rendszerint pirkadatkor már kint voltak a kaszálón és míg felszáradt a harmat, addig lekaszálták a füvet. A korareggeli munkának az a magyarázata - gazdálkodó emberek szerint -, hogy a harmatos füvet könnyebb lekaszálni és a kasza sem csorbul ki. Amíg a férfiak "húzták a rendet", addig a háziasszony otthon elkészítette a salátalevest és a kaszás puliszkát, amit déli 12 órára kellett kivinni az erdei kaszálóra. Ugyanis ez volt a jellegzetes, hagyományos kaszás menű. Érdekessége, hogy nem lehet tudni, a magyarok vették-e át a szokást a románoktól, vagy a románok a magyaroktól, mert mindkét népcsoportnál ez a hagyományos kaszás eledel. Vio a főzőversenyen csak a kaszás puliszkát készítette el, isteni finomra sikeredett és megállapítottam: "ez a lány jobb puliszkát főz mint én". Na persze, bográcsban én is tudnék ilyet, csak nekem erre egyre ritkábban adódik alkalmam. Na szóval, Vio isteni kaszáspuliszkája így nézett ki zsűrizés után két perccel.

És úgy készült, hogy a megfőtt puliszkát még melegen kiborította egy alufóliára, egyenletesen szétnyomkodta egy kanállal, a közepét megszórta túróval, majd a fólia segítségével szépen felcsavarta, mint a piskótatekercset szokás. Ezután még egy keveset fóla alatt kell hagyni, hogy a puliszka melegétől megolvadjon a túró, mert így az isteni. Majd lehet is szeletelni és fogyasztani. Mindenkit biztosíthatok, hogy rég ettem ilyen finom kaszás puliszkát és magam is jóllaktam belőle. S a jelek szerint nem csak nekem ízlett, hanem másnak is, bizonyíték rá az alábbi fotó, ami öt perccel a zsűrizés után készült. :)

Jó fakanálforgatást! Próbáljátok ki, garantáltan finom és kitűnő eledel tésztanapra!

Puliszkagombóc tárkonyos mártással - Új gasztrotehetségek a láthatáron

Na ezek után merészeljen valaki előhozakodni nekem az "ezek a mai fiatalok..." kezdetű szöveggel! Mert majd jól megaszondom az illetőnek, akárki legyen is az. Egyébként a képen látható "tünemény" Sára Paula és garantáltan nincs még 18 éves, de puliszkát úgy tud főzni, mint egy nagy. A fotó mellesleg a hét végi Ifinapok rendezvénysorozat főzőversenyén készült, ahol a feladat puliszkás ételek készítése volt. Na most, Kedves Gasztroblogger-társak tegyétek a kezeteket a szívetekre és kapásból soroljatok fel öt olyan ételt, aminek az alapja a puliszka. Lehetőleg ne olyanokat, hogy báránypörkölt puliszkával, gombapaprikás puliszkával, stb. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű? Márpedig a versenyre jelentkező ifjak éppen kilencféle puliszkás ételt készítettek el (zárójelben mondom, de egyáltalán nem mellékesen, hogy erre rettentően büszek vagyok!!!!) a Tarisznyás Márton Múzeum udvarán, be is mutatták, el is mesélték, hogyan készítették, sőt, kóstolgatni is lehetett. Nos, kóstolgatás közben támadt az ötletem, hogy márpedig beblogolom a legjobb, legötletesebb puliszkás ételeket, főleg miután megláttam Paula mit ügyeskedik. Az ifjú hölgy ugyanis csak úgy, "hirtelen felindulásból" improvizálta a puliszkagombócot, mert mint mondotta, valami olyasmit akart készíteni, amit senki más. Nézni is kívánatos volt, hát még az íze! A kis hölgy ugyanis miután megfőzte a puliszkát, vajat kavart bele, várt egy keveset, míg annyira hűlt, hogy nem égette a kezét, majd egy kanálnyi puliszkát kerekre formázott, megtöltötte júhtúróval, közepébe helyezett egy csíknyi csípőspaprikát, aztán épp úgy gombóccá formázta, mint szilvásgombócot szokás. Ezután egy kis zsíron piros ropogósra pirította, melléje pedig tejfölös tárkonyos mártást készített. Mindezt teljesen nomád körülmények közepette, nyílt tűzön egy bogrács és egy serpenyő segítségével, na meg két talpraesett kuktával, Mihály Ágnessel és Réti Arnolddal. A végeredmény ízre, illatra és aspektusra egyszerűen kitűnő. Gratulálok Paulának, Ágnesnek és Arnoldnak, illetve a Fajánccc nevű csapatnak, amely sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult ez a puliszkacsoda is!
Na most gondoljunk bele, ha a kis Paula nem egészen 18 évesen ilyen csodákra képes, milyen ételkölteményeket fog készíteni, mondjuk 40 évesen...

Jó fakanálforgatást! Biztos, hogy rövidesen elkészítem, mert kiváló tésztanapi eledel.

Vörösboros marhapörkölt - VKF!-re

Újonc vagyok a VKF!-ben, és óriási kihívást jelentett számomra Trinity szőlős, szürettel kapcsolatos felhívása, ugyanis nálunk Gyergyóban nem terem szőlő. Pontosabban, három éve beérik öcsém szőlője, amiből szoktam bizonyos finomságot készíteni, de a beérés még egy kicsit odébb van, tehát nem tudtam azt a bizonyos finomságot elkészíteni. Közben miután tisztázódott, hogy nem kimondottan "csak" szőlős ételek jöhetnek számításba, hanem olyasmi is, ami pl. borral készül - elvégre a bor szőlőből lesz - úgy véltem, itt az ideje, hogy ismét elkészítsem György Robi séfbarátom isteni, vörösboros marhapörköltjét. György Robiról tudni kell, hogy nagyszerű szakács, és ez a vörösboros marhapörköltje egyszerűen mesés. Kb. egy évvel ezelőtt többek közt azért kértem marhahúsos recepteket tőle a Krónikának, mert meg akartam tudni tőle a vörösboros marhapörkölt receptjét, amiből többször is ettem.
Nos, a munkálatokat azzal kezdjük, hogy a marhahúst megtisztítjuk a hártyáitól, megmossuk, majd hosszúkás, keskeny csíkokra vágjuk.




A hagymát megpucoljuk és laskára vágjuk. (Na, most esküszöm, hogy ebben az órában, ilyen fáradtan nem jut eszembe, hogy ezt, hogy kell szépen irodalmi nyelvezetben mondani, de kb. ilyen kell legyen.)


A paprikát is laskára vágjuk, majd kevés olajon a hagymával együtt megdinszteljük.

Amikor a zöldségek megdinsztelődtek, kissé félrehúzzuk és a forró olajra kb. kiskanálnyi pirospaprikát szórunk - ezt Robi szerint (de jóanyám szerint is) azért kell így csinálni, mert a paprika színanyaga a forró zsiradékban könnyebben kioldódik. (Én meg azért csinálom így, mert "mi így szoktuk", s punktum.) Ezután egy kis vizet öntünk rá, majd fedő alatt legalább húsz percet lassú tűznél pároljuk a zöldséget - Robi szerint így megelőlegezzük, hogy a zöldségek teljesen szétfőjenek és majd jó szaftja legyen a pörköltnek. Mellesleg, bármilyen pörköltről van szó, jóanyámmal együtt ezt "mi is így szoktuk" készíteni.
Ha már a zöldség kezd lesülni a zsírjára, hozzáadjuk a húst, összekavarjuk és fedő alatt, lassú tűznél a saját levében hosszasan pároljuk. Addig pároljuk, míg a hús majdnem puha, ekkor megsózzuk (ízlés szerint) és megszórjuk egy kis darált borssal (érzéssel). Ha közben lefőne a leve és még mindig nem puha a hús, pótoljuk egy kis vízzel és pároljuk tovább. Ez meglehetősen hosszas folyamat - kb. 1-2 óra - emiatt semmiképp nem sorolnám a gyors és könnyű kategóriába, viszont a végeredmény mennyei és érdemes rászánni az időt. Ha már lesült a zsírjára, közvetlenül a tálalás előtt ízlés szerint ízesítjük egy kis félszáraz vörösborral és tovább forraljuk (szintén takaréklángon) még legalább negyed órán át. Na most itt van egy kis "kanyar" a dologban, mert ha például egy vendéglátás alkalmával akarjuk a vendégeinket elkápráztatni a vörösboros marhapörkölttel, akkor a "sima" marhapörköltet - bor nélkül - elkészíthetjük előzetesen is és tálalásig hűtőben/fagyasztóban tároljuk, majd tálalás előtt újra felforraljuk és hozzáadjuk a vörösbort. Ezalkalommal Vrancea-i félszáraz Pinot Noir-t használtam és felséges lett. Hogy fokozzam a vörösben játszó élvezeteket körteként párolt vöröskáposztát adtam melléje, de aki kifejezetten hízni akar, az fogyaszthatja nokedlivel, vagy kifőtt tésztával is. Párolt vöröskáposztával viszont kiváló húsnapi ebéd, de akár ünnepi vacsora is lehet.

Hozzávalók: 70 dkg borjúhús (tarja, lapocka, vagy comb), 5-6 db. hagyma, 2-3 db paprika (ebben az esetben egy kápia és egy zöld paprika), 2-3 kanálnyi olaj, kiskanálnyi pirospaprika, só, bors, félszáraz vörösbor - ízlés szerint.

Jó fakanálforgatást! - remélem elnyeri e tetszéseteket. :)

Aranyló grízgaluska - elárulom a "titkot"

Jó grízgaluskát főzni nem egyszerű feladat. Kezdő fakanálbajnok ismerőseim általában arra szoktak panaszkodni, hogy nem nő meg a galuska, kemény, rágós, nyers marad a belseje, illetve ennek a fordítottjáról, hogy amint a fővő vízbe, vagy levesbe teszik, szétmállik az egész és galuska helyett grízes péppé válik a levesben. Most akkor elárulom kedves ifjú barátaimnak a titkot - mert díszesebb, ízletesebb levesbetét nincs a húslevesben az aranyló grízgaluskánál -, hátha ez segít. Habár, ez a tanítási módszer "vizet sem vihet" annak, ahogyan jóanyám megtanított engem grízgaluskát főzni. Ő ugyanis - sok-sok évvel ezelőtt, amikor az első grízgaluskát készítettem - ott állt mindvégig mellettem, kedvesen irányított és biztatgatott a siker érdekében. Lett is belőle olyan galuska, hogy hét nyelven beszélt... Ilymódon könnyű volt megtanulni... És talán ennek köszönhető, hogy mai napig szívesen és nagy szeretettel készítek grízgaluskát.
Na és akkor kezdjük azzal, hogy képzelj el engem magad mellett a konyhában egy nagy fakanállal a kezemben. Ne ijedj meg, nem fogok a körmödre koppintani, mint a király szakácsa a kuktának a mesében! Biztatni foglak... :) Veszed a tojást, szépen megmosod a vízcsap alatt langyos vízzel - ezzel megóvod magad és a családodat a szalmonella fertőzéstől. Utána óvatosan feltöröd és szétválasztod a sárgáját a fehérjétől. A fehérjét egy tányérba teszed, a sárgáját a héjában tárolod felhasználásig mondjuk egy tojástartóban, vagy egy pálinkáspohár tetején. A fehérjét egy villával (kár bekoszolni a mixert egy galuskáért, mert pillanatok alatt kész) kissé felhabosítod, majd beledobsz egy icipici sót, vagy cseppentésnyi ecetet. Hogy miért kell ezt így csinálni Wise Ladynél olvashatsz róla okosságokat. Engem hajdanán jóanyám meggyőzött azzal, hogy "mi így szoktuk". :) Ezután jó alaposan felvered a tojásfehérjét, míg olyan kemény hab lesz belőle, hogy a tányért felfordítva egyben kiesne belőle, illetve a villa nyoma meglátszik a kemény habban. Ezután óvatosan, lazán belekevered a tojássárgát és szintén óvatosan, lazán kezded hozzákeverni a grízt. A mennyiség változó a tojás méretétől és a hab mennyiségétől függően, a lényeg az, hogy addig adagolod a grízt míg összeálló, sem túl kemény, sem túl lágy masszát nyersz. Ha azt akarod, hogy szép aranysárga legyen a galuska, akkor egy-két kanálnyi grízt helyettesíts be kukoricadarával. Ui. a kukoricadarának és a gríznek hozzávetőleg egyforma a fövési ideje, azonban a tojáshabba kevert kukoricaliszt színanyagai dominánsabbak a sápadt színű gríznél. Ha már kellő keménységűnek ítéled a galuskamasszát, néhány perce félreteszed pihentetni. (Nem kell hosszú ideig, 2-3 perc.) Ez alatt felforralhatod a sós vizet, amiben kifőzöd, illetve a húslevesből annyit, amennyibe kényelmesen bele tudod szaggatni a galuskát. Mert nagyon lényeges a galuska kifőzésének a mikéntje és hogyanja! Ugyanis nem szabad magas hőfokon főzni, csak szépen, csendesen, épp hogy csak észleld, hogy a sós víz vagy leves forrásban van. Ha már felfőtt a sós víz, vagy leves, egy tiszta villát belemártasz előbb a fővő lébe, majd szapora mozdulatokkal kezded szaggatni a galuskát. Közben sűrűn mártogatod a villát fővő lében, hogy ne ragadjon hozzá a massza. (Nem kötelező ezt villával végezni, lehet kis-, vagy nagykanállal is, én azért csinálom így, mert egyrészt "mi így szoktuk", másrészt, mert nekem tetszik, ha a galuskán megmarad a villa száraitól származó bordázat.) Ha már az összes galuska benne van a fővő lében lefödjük és pár percig (1-2 perc) fedő alatt forraljuk. Ezután kifödjük, és hozzátöltünk egy kis hideg vizet, vagy hideg levest, közben óvatosan átforgatjuk a galuskákat a másik oldalukra, majd ismét visszafödjük. Ezt a műveletet többször is megismételjük. A lényeg, hogy mindvégig arra figyeljünk, hogy ne főjön erőteljesen zubogva az edényben a galuska, mert ettől marad kemény. Ha úgy látjuk, hogy a galuskamassza ezek után sem kezd "kidegedni", akkor óvatosan szedjük ki a forraló edényből egy hidegvizes tálba, néhány percig (2-3) tartsuk benne, majd a fővő levét újraforralva helyezzük ismét vissza és ezután tényleg figyeljünk arra, hogy ne főjön nagyon. A szétmállás ellen nem igazán van "orvosság", trükk, mert sajnos ez azt jelenti, hogy túl hígra készítettük a masszáját. Ekkor a legjobb megoldás, ha újból kezdjük az egész folyamatot. Ezért javaslom, hogy ha még nem készítettél grízgaluskát, illetve mostanig még soha nem jött össze a lágy, omlós galuska, akkor az első próbálkozás sós vízben történjen és ne a levesben, mert elronthatjuk vele a levesünket és ha már annyit fáradtunk vele, kár lenne elönteni, vagy gusztustalan formában tálalni. Aki nem akar kifejezetten hízni, grízgaluskát csak tésztanapon fogyasszon!

Jó fakanálforgatást! Kezdő fakanálbajnokok, hajrá!

Húsleves grízgaluskával - mandulaműtétből lábadozóknak dedikálom

Egyáltalán nincs jó kedvem, mert a lányom a mandulaműtétje után annyit eszik, mint egy madár: csak csipeget, és azt sem bármiből, hanem bizonyos ételekből. Úgy, hogy a múlt csütörtöki örömöm, amikor elégedett voltam a műtét utáni fogyasztásával Ottis és Timus ételeiből, korainak bizonyult, mert utána alig evett valamit. A tegnap teljesen pánikba estem miatta, és rémületemben délelőtt sorba kezdtem hívogatni az orvos ismerőseimet - szerencsére, mindegyik túlságosan foglalt volt ahhoz, hogy felvegye a telefont -, mert szilárd meggyőződésem volt, hogy rövidesen kiéhezve összeesik. Aztán délben tisztáztuk a kérdést, kiderült, azért nem eszik, mert szinte minden étel csípi a friss műtétjének a helyét. Ez alól kivételt képez - az eddig kóstolt ételek közül - a húsleves, a hígpalacsinta és tejbegríz. Mondjuk szerinte ezek is csípnek, de nem annyira, mint a többi étel. Emiatt főztem egy adag húslevest, abból "szürcsölgetett" egy keveset és eszegetett vele egy kis grízgaluskát is, második gyanánt elmajszolt egy fél palacsintát, másik felét megette vacsorára és hozzá evett megint egy kis húslevest. Ma édesanyáméknál volt, mert nagyon kikívánkozott a házból és náluk szintén egy kis húslevest evett és tejbegrízt. Azonban mivel nemrégiben egyik kedves ifjú barátom afelől érdeklődött hogyan is készítem azt a nagyon finom húslevest, amibe nem teszek semmilyen ételízesítőt, gondoltam leírom a receptjét. Mellesleg, tudom, hogy szinte minden magyar konyhában szoktak főzni húslevest és valószínűnek tartom, hogy a receptjét többen is leírták. Sajnos, annyi időm nekem sem most, sem később nem lesz, hogy felfedezzem, a gasztrobloggerek közül kik blogolták be még a húslevesüket. Ez egyébként is az a fajta húsleves, amit édesanyámtól tanultam, ő pedig nagyanyámtól, aki a dédanyámtól és így tovább. Szóval a mi családunkban a húslevest vagy valamilyen szárnyas zsíros részeiből, vagy növendék szarvasmarha szegyéből, lábszárából készítjük évszázadok óta. Ez most - amint látjátok - növendék szegyből készült. (Egy kis szómagyarázat: mi, székelyek növendéknek nevezzük a szopós borjúnál idősebb, de még a felnőtt, ivarérett kort el nem ért szarvasmarhát.) A munka menete azzal kezdődik, hogy bő, hideg vízben (!) feltesszük főni az előtte alaposan átmosott, hártyáitól és oda nem illő részeitől megszabadított növendék szegyet. Ha felfőtt és netán habja képződik, habszedővel szedjük le, de tapasztalatom szerint, ha azt a húst alaposan megmostuk és tiszta (szennyeződésmentes!) vízben tesszük fel főni, nem képződik hab a levesen. Míg felfő, kényelmesen megtisztíthatjuk a szükséges zöldségeket: 5-6 szál murkot (sárgarépát), 1-2 szál petrezselyemgyökeret, 1 kisebb zellert, 1 kisfej hagymát, 1 kisebb karalábét, vagy egy nagyobb felét, egy paprikát és egy darab tököt. Közben figyeljük a fővő húst, mert nem szabad magas lángon, erőteljesen főzni, csak takaréklángon, csendesen. Amikor a hús félig megpuhult, beletesszük a zöldséget, és csak azután sózzuk meg, miután a zöldséggel is felforrt a leves. Sózás után tehetünk bele még néhány szem borsot is, ezt ebben az esetben kihagytam, hogy ne csípje a lányom torkát. A levest a kis gázégő takarék lángján addig főzzük csendesen míg mind a hús, mind a zöldség megpuhul. Ekkor leszűrjük és befőzzük vékonylaskával (cérnametélt) vagy grízgaluskával, vagy bordás laskával, vagy bármilyen kedvünk szerinti levesbetéttel. A levesbetétet külön sós vízben is kifőzhetjük és úgy tesszük a forró levesbe (vendéglátáskor kimondottan ajánlott), de házi használatra direkt belefőzhetjük a levesbe is. A leszűrt levesbe szoktam tenni egy kis indiai sáfrányt is, mert nagyanyám is mindig tett, édesanyám viszont nem szokott tenni. Amit soha nem teszek bele az a kereskedelemben kapható nátriumglutamáttal és egyéb ízfokozókkal felturbózott ételízesítők!! Ehelyett sajátkészítésű ételízesítőt szoktam használni, most azonban nem volt, mert a régi már kifogyott a kamarából, a friss pedig még nem készült el. Húslevest általában nagyobb mennyiségben főzök, mert jól bírja a fagyasztást és más ételek alapleveként is szoktam hasznosítani, például az igen finom vetrecelevesnek, illetve az örmény eredetű, huruttal készülő angadzsabúrlevesnek. A grízgaluska receptje egy külön történet, "reklám után" visszatérek erre is. :)

Hozzávalók: 3-4 liter vízhez 50-60 dkg szegy (de lehet ugyanennyi lábszár, illetve zsíros szárnyashús is), 5-6 szál murok, 1-2 szál petrezselyemgyökér, 1 kisebb zeller, 1 kisfej hagyma, 1 kisebb karalábé, vagy egy nagyobb fele, egy paprika és egy darab tök, néhány szem bors, só, ízlés szerint. (Tálaláskor kínáljunk melléje apróra vágott petrezselyemzöldet, borsot, vagy csípős paprikát. A magamét én megborsoztam jó erősen, mert nagyon szeretem a borsot.)

Jó fakanálforgatást!

A puliszkafőzés rejtelmei - szilvaízes puliszka

Mifelénk van egy olyan mondás: ha a lány nem tud még puliszkát sem főzni, nem mehet férjhez. Most nem a népi bölcselet igazát akarom firtatni, csak úgy óvatosan megjegyzem, hogy van benne valami. Annál is inkább, mert noha háziasszonyi pályafutásom során számos alkalommal főztem puliszkát, illetve sokszor megkóstoltam mások puliszkáját is, ritkán sikerült olyat enni és olyat összehozni, ami emlékeztetett volna arra a puliszkára, amit mindkét nagyanyám kapásból 5-10 perc alatt összehozott szinte minden nap. Ez úgy készült, hogy Nagymama a platni csigáját kiszedte és a bográcsot belehelyezte a tűztérbe, majd miután a vizet felforralta, előbb megsózta, majd egy maréknyi kukoricalisztet beleszórt, azon egyet forralt, majd egyszerre beleborította a szükséges mennyiségű megszitált kukoricalisztet. (Közben a fővés nem állt le pillanatra sem!) Amikor fortyogni, sisteregni kezdett a vízben fővő puliszkaliszt - épp úgy mint amikor a vulkán készül kitörni - akkor nagymama a puliszkakeverő fával igencsak szapora mozdulatokkal addig kavarta, míg elvált az edény falától. No, ez olyan puliszka volt, hogy egyben ki lehetett borítani a lapítóra (deszkára), aztán miután néhány percet gőzölgött, cérnával szépen kockára lehetett vágni, aztán az asztal körül ülők villával vehettek éppen annyi kockát, amennyi beléjük fért. Isteni finom volt ez hétköznapokon hagymatokánnyal, vasárnap reggelire borsos tokánnyal, de nem volt megvetendő a kaszás puliszka sem, amit anyai nagyanyám készített és olyan volt, mint egy piskótatekercs juhtúróval, vagy ordával töltve. No, ilyen "igazi" puliszkát összehozni nekem még nem sikerült. Egyrészt, mert a mostanság kereskedelemben kapható kukoricadarák, illetve kukoricalisztek megközelítőleg sem olyan minőségűek, mint a rendes malomban "lejáratott", regáti kofáktól pityókáért cserélt, kukoricából készült liszt. Másrészt, mert az aragázkályha tetején nem áll meg a bogrács, sőt a gáztűzhely messzemenően nem tudja azt a hőfokot produkálni, amit bükkfaszénnel lehet előállítani egy hagyományos fatüzeléses kályhában. Tehát az itt következő recept, megközelítőleg sem ama igazi puliszka - ha olyat akarok enni, akkor esztenára megyek, vagy keresztanyámhoz (mert a családból ő tud "igazi" puliszkát főzni) - de hosszas próbálkozások után elfogadtam ezt a változatot minőségileg jónak, de nem tökéletesnek. Hogy ez a "jó" változat összejöhessen, először is öcsém segítségét kellett kérnem, aki a gáztűzhely egyik égőjét "megbuherálta" olymódon, hogy lényegesen nagyobb lánggal ég, mint annak előtte, illetve mint a többi. (Szabadon, úgy hogy nincs rajta edény, kb. 15-20 centi magasra emelkedik a láng, ha ráteszek egy három literes fazekat, kb. feléig teljesen körbefonja a láng.) A munkálat azzal kezdődik, hogy ama három literes fazekat kétharmadáig vízzel (kb. 2 liter víz) töltve felteszem a kályhára főni. Amikor már zubogva forr a víz, beledobok egy nagyobbacska csipetnyi sót (kb. 1 púpozott kávéskanálnyit), majd mikor ismét zubogva forr, lassan csurgatva hozzákeverek két csészényi kukoricalisztet, vagy kukoricadarát. (A nagyanyóim, illetve a keresztanyám féle változatban egyszerre tevődik bele a liszt, majd gyors, folytonos kavarással főződik pépesre, de mint említettem, ehhez az a liszt kell és az a hőfok, illetve a bogrács, amit teljesen körülölel a láng.) Természetesen, miközben csurgatom a lisztet, gyors mozdulatokkal, folyamatosan kavargatom a puliszkát, mint amikor tejbregrízt főzök, egyébként csomós marad. Ha már az összes kukoricaliszt benne van a fővő vízben, a fortyogó, sistergő kukoricadarás/lisztes masszát szapora, heves mozdulatokkal addig kavarom, míg a puliszka kezd elválni az edény falától. Ugyanis ez jelzi azt, hogy a puliszkaliszt kifőtt. Vigyázat, ha nem kavarjuk eléggé gyorsan a puliszkát, a fröcskölő péptől komoly égési sebeket szerezhetünk! Innentől kezdve éppen úgy használjuk fel a puliszkát, ahogyan jól esik. Fogyaszthatjuk bármilyan húsból készült pörköltek, tokányok mellé köretnek, ha kifejezetten hízni akarunk. De megállja helyét zöldségnapon is a különféle zöldségtokányok, gombapaprikások köreteként, illetve tésztanapon is csudafinom túrós-, ill. ordáspuliszkának, de kifejezetten ízletes bármilyen frissen főtt ízzel, dzsemmel. Mi utóbb fűszeres szilvaízzel fogyasztottuk - mennyei volt. Lehet próbálkozni felmelegített ízzel is, de nem az igazi - kipróbáltam.

Hozzávalók: kb. 2 liter víz, két csésze kukoricaliszt, vagy kukoricadara, csipetnyi só (kb. púpozott kiskanálnyi).

Jó fakanálforgatást!

Mandulaműtét után lányom jól lakott Ottis és Timus finomságaiból

Igen, jól látjátok: összepárosítottam Ottis szőlős csirkéjét Timus fűszeres-mézes párolt almájával. :) Az előkelő társítást pedig azért eszközöltem, mert ma (szeptember 10-én) hoztam haza a lányomat a kórházból és valami olyan ebéddel akartam meglepni, ami különleges, étvágygerjesztő, eltér attól, amit megszokott, gyorsan készül és ellenállhatatlan olyan ember számára is, aki alig tud enni. Szegénykém a mandulaműtétje után, alig evett, mert még a folyadékot is nehezen tudta lenyelni, szilárd ételből csak a pépesek, vagy könnyen pépesíthetőek jöhettek számításba. Nos, ezért esett a választásom erre a két finomságra, hiszen a csirkemellet lehet omlós puhára párolni, az alma pedig pépesítés nélkül elolvad az ember szájában.
Persze főztem egyebet is, első fogásnak egy könnyű tök levest grízgaluskával és a szőlős csirkemellet fűszeres párolt almával megtoldottam még egy krumplipürével, mert azt kifejezetten kívánta a lányom. Mondanom sem kell, nagyon nyerő volt az ebédem, a lányom igen jó étvággyal ette és mint mondotta, hétfő óta összesen nem evett annyit mint ma ebédre. Ezért külön köszönet nektek Ottis és Timus. Azonban az eredeti recepteken változtattam egy keveset, egyrészt, mert a húst egészen puhára, omlósra kellett párolni, másrészt, mert a lányom még nem eheti a csípős fűszereket. S akkor most lássuk, hogyan készült a szőlős csirkemell, illetve a fűszeres-mézes párolt alma az én konyhámban.
A csirkemellel kezdtem, amit miután megmostam és megtakarítottam a hártyáitól kiterítve felszeleteltem, hat szelet lett egy kb. 60 dekás csirkemellből. Utána csak sóztam egy picit, majd hűtőbe tettem a felhasználásig. Egy serpenyőben egy kis olajat hevítettem és miután megszórtam egy kis majoránnával és rozmaringgal (bors helyett), mindkét oldalát szép aranyszínűre sütöttem. Ezután többször is kevés vizet töltve alája, fedő alatt addig pároltam, míg a csirkemell egy kis nyomásra könnyedén izomrostokra hullt.
Lesütöttem zsírjára, majd hozzáadtam a félbe vágott, kimagozott szőlőszemeket, majd miután ez is megpuhult kb. egy decinyi tejföllel besűrítettem a mártást. Nagyon finom lett így is, a lányomnak ízlett és azt mondta, "ugye még ilyet készítesz, anya, akkor is, amikor már nem fáj a torkom és jól tudok nyelni". Természetesen, megígértem, de úgy vélem bors helyett továbbra is a rozmaringos változat mellett maradok, mert kitűnően harmonizál a szőlővel és még én sem hiányoltam a borsot belőle, noha én még a tejbegrízt is megborsoznám, annyira szeretem ezt a csípős fűszert.
A fűszeres-mézes párolt alma nálam inkább mézes volt, mint fűszeres, mert a gyömbért enyhe csípőssége végett startból kihagytam, csupán csipetnyi őrölt fahéjat tettem bele - annyit csak, hogy az alma ízét kissé "megbolondítsa" - egyébként mindent ugyanúgy csináltam, mint Timus. Ebben a változatban mindkét ételt minden lábadozó, gyengén evő betegnek ajánlom. Nyerő!

Kedveseim, köszönöm a nyerő ötleteiteket és várom a továbbiakat!

Variációk egy témára - szilva befőzés

Ezt a bejegyzést már rég meg kellett volna írnom, de mint tudjátok, rengeteg egyéb elfoglaltságom volt a múlt héten. A minap azonban Csíkszereda piacán megláttam az asztalokra halmozott szilvakupacokat és arra gondoltam, talán még nem késő leírni mennyi minden készíthető szilvából télire. Hátha valakinek útmutatóul szolgál... Nos, a történet azzal kezdődött, hogy öcséméknek rengeteg szilvájuk termett - földig húzta az ágakat a temérdek mosolygó szilva. Ráadásul többféle is volt, kezdve a magbaváló nagyon ízletes fehér szilvától, a cseresznyeszilván át (amit mi csak fosóka szilvának nevezünk), a "hargas magú" besztercei szilváig, illetve volt még két fán olyan is, amelyik nem magbaváló. Egy délután öcsémmel ketten nekiláttunk, és csekély hányadát leszüreteltük, hogy készíthessek én is mindenféle finomságot szilvából. Lett egy jó nagy gyümölcsös ládával és még egy vederrel, mert igyekeztünk amennyire lehet külön szedni a különféle szilvákat. Otthon azonban rájöttem, túlságosan nagy falat nekem egyszerre ennyi szilvával megbirkózni, de másnap jött édesanyám, meg ott volt a lányom és ők segítettek. A munkát azzal kezdtük, hogy rendre megmostuk a szilvákat és külön válogattuk a kemény szemeket a puháktól - ezt a munkát édesanyám végezte. Amint látjátok, közben meg is mosta folyó vízben, ami azért jó, mert így nem kell több lében átmosni és többször megfogdosni a szilvát. Közben mi a lányommal kirámoltuk az üvegeket a kamarából, megmostuk, majd a lányom hozzáfogott a szilva kimagozásához, én pedig a kompótkészítéshez. A kompót nálam roppant egyszerűen készül és csonthéjasokból mindenféle kompótot így készítek. Vagyis előbb elkészítem a szirupját a kompótnak, ami a gyümölcs mennyiségétől függő megsaccolt mennyiségű víz, amit cukorral édesítek ízlés szerint. Ezt általában úgy szoktam, hogy van egy ötliteres lábosom, amit háromnegyedéig megtöltök vízzel, hozzáteszek annyi cukrot, amennyit elsőre jónak látok, felforralom a szirupot, megkóstolom és ha úgy érzem, kell még cukor bele, akkor teszek (túl édes nálam nem szokott lenni, de ha netán az lenne, vízzel lehet hígítani.) Amikor forr a szirup akkor beleteszünk annyi szilvát, amennyivel könnyedén megbirkózunk a kiszedésnél, mert itt már nagyon gyorsan kell dolgozni. Ugyanis nem szabad megfőzni a szilvát, csak addig tartjuk a forró szirupban, míg szint vált, aztán gyorsan üvegekbe szedjük szűrőkanállal. Közben az üvegek alját tenyérrel ütögessük meg, hogy szépen rendeződjenek el benne a szilvaszemek. Amikor az üvegek megteltek, mindegyik tetejére szórjunk néhány fahéjdarabkát, vagy szegfűszeget - nekem a kedvem hordozza, hogy mikor, mivel ízesítem, illetve mikor rakok mindkettőből a kompótba. Most csak fahéjdarabkák kerültek bele (abból is kevés), mert úgy véltem kár lenne fűszerrel elnyomni a szilva igen jó aromáját. Ha az üvegek megteltek, a szirupot újra felforraljuk, ekkor tehetünk bele egy kis befőzőport is (kiskanálnyit szoktam a kb. 4 liternyi léhez), majd forrón töltsük a szilvára. Dugaszoljuk le, és tegyük szárazdunsztba. Ez ripsz-ropsz gyorsan ment. Közben a lányom is jól haladt a fosókaszilva (cseresznyeszilva) kimagozásával, a végén még mama is segített neki. Ebből fűszeres szilvaíz lett, amit én egészen sajátosan készítek és ezt a változatot még nem olvastam sehol - de ha netán valaki készített volna így még szilvaízt, akkor az véletlen egybeesés. Szóval a kimagozott szilvát rétegenként cukrozzuk - érzéssel, kb. 40-50 dkg cukor a kiló gyümölcshöz - aztán hagyjuk másnapig, majd feltesszük főni. Nem kell sokáig főzni, csak kb. 30-45 percet, lényegében addig kell főzni, míg zselatinossá válik a leve, ha maradnak benne ép félszilvák, attól még izgalmasabb. Közben ízesítsük meg. Én beleraktam kb. 7-8 kiló gyümölcshöz két citromot karikára vágva és egy kis géz batyuba kötözve egy-egy kiskanálnyi darabos fahéjat és szegfűszeget. Illetve a legvégén egy kiskanálnyi befőzőport. Forrón üvegekbe szedjük és lefödés nélkül hagyjuk kihűlni. Semmilyen dzsemet, ízet, lekvárt nem szoktam dunsztolni és nem szoktam lefödve fejreállítani sem, mint ahogy látom, mostanában sok gasztroblogger teszi. A titka az egésznek a válogatott, jó minőségű gyümölcs és hozzá a kellő mennyiségű cukor. Ja, és ki ne hagyjam: a befőttes üvegek, illetve a munkálathoz használt konyhai eszközök tisztasága. Miután teljesen kihűlt és a tetejére bőr képződött, ledugaszolom és a kamarába teszem. Ezzel az eljárással nálam akár évekig is elállnak a lekvárok, dzsemek, ízek, gyümölcskocsonyák.
Miután sikerült üvegekbe raknom tekintélyes mennyiségű szilvát kompótnak, és kifőztem már egy adag fűszeres szilvaízt, még mindig maradt kb. 5-6 kilónyi szilvám, ez azonban már nem volt magbaváló. Egy napig gondolkodtam rajta, mi legyen vele, mert ahhoz semmi humorérzékem nem volt, hogy lefaragjam a szilva húsát a magjáról, mint ahogy tette édesanyám, amikor az az ötletem támadt, hogy a fosókaszilvából készülő fűszeres szilvaízt pótoljuk ki még egy kicsi másfajta szilvával, hogy megteljen a nagy befőző fazekam. Azt találtam ki, hogy az egészet szépen megmosva, épen belerakom a fazékba és csak úgy cukor nélkül összefőzöm, addig míg a szilva húsa kezd leválni a magjáról. Hogy egy kicsit gyorsítsam a folyamatot krumplitörővel rásegítettem, vagyis amikor kavargattam a fővő szilvát, a krumplitörővel igyekeztem minél inkább összezúzni. Amikor láttam, hogy már jól leválik a húsa a magról, levettem a tűzről és hagytam hűlni, mert nagy méretű szűrőm csak műanyagból van. Langyosan passzíroztam át a szűrőn és nyertem egy homogén szilvapépet, amiben nem volt héj sem. Ezután ugyanúgy jártam el, mint egyéb gyümölcskocsonyák esetében, vagyis a kiló gyümölcshöz számolva kb. 50-60 dekányi cukrot adtam hozzá és addig főztem, míg kocsonya lett belőle. Ugye nem felejtettük el, hogy a gyümölcskocsonya próbája az, amikor egy tányérra cseppentve egyben marad a gyümölcslé-pötty, nem fut szét és pár perc alatt kocsonyássá keményedik. Ebbe is tettem egy kávéskanálnyi befőzőport a legvégén, majd forrón üvegekbe szedtem és födetlenül hagytam kihűlni, hogy bőr képződhessen a tetejére. Nem tettem bele semmilyen fűszert, csudafinom szilvakocsonya lett belőle, mert noha elég sok macera volt vele, igen ízletes, aromás volt öcsém nem magbaváló szilvája. Szóval így készítettem szilvaízt, szilvakompótot és szilvakocsonyát egycsapásra két segítséggel, két felvonásban, de az összmunka vele kb. 4-5 óra volt. Mondjuk, ez nem éppen a gyors és könnyű kategória, de ha sok a szilva és nem tudjuk, mit kezdeni vele, jó ötlet egyszerre többfélét készíteni. Arról nem is beszélve, mekkora elégtétel, ha télen nem a sarki boltba kell menni szilvaízért, hanem csak benézünk a kamarába és levesszük épp azt a változatot, ami a leginkább tetszik. Fogyasztását kizárólag tésztanapra ajánlom, természetesen azoknak, akik nem akarnak hízni tőle. Az íz és a dzsem bármilyen süteménybe, palacsintába használható, de igen finom, igaz csak frissen, melegen puliszkával is. A kompótot kiváló komponense bármilyen bólénak, de magára is fogyasztható, illetve savanyúságként tésztanapon különféle krumplis készítmények mellé.
Jó fakanálforgatást!

A helyzet fokozódott...

Hol is kezdjem? Szóval, velem nem lett semmi baj, nem támadott meg a Szándujbeli bakmedve, de még a rekkenccsel sem találkoztam, de, hogy plasztikusan fejezzem ki magam parafrazálva a Tanút: "a helyzet fokozódott". Igen bizony. A múlt hét vége a szokásos befőzésekkel telt, már megint eltettem kb. 50 üveg zakuszkát (még nem számoltam meg), aztán ennek a hétnek az elején a lányomnak orrmandula és mandulaműtétje volt és egyáltalán nem úgy sikerült, mint ahogy elképzeltük. (Legalábbis ahogyan én elképzeltem.) Mindenki azzal biztatott, hogy ez egy rutinműtét, nem kell tartani semmitől, mert 15 perc az egész stb. Aztán tömören és röviden az lett belőle, hogy a lányom kétszer elájult és kétszer volt a műtőben - innen is látszik, hogy a lányom nem átlagember. Most már minden rendben van, már eszik is, de a hétfői nap nekem is szörnyű volt, nemhogy neki. És még mindig nem tértem magamhoz egészen... Na, de hogy magamat vidámítsam egy kicsit kirakom ide a lányom fotóját. Nézzétek, milyen gyönyörű lányom van!

Nem, nem ikrek, mégcsak nem is testvérek - pedig már többen is azt hitték. Másodunokatestvérek. A szőkébb, rózsaszín blúzos az én lányom, a másik kislány az ács unokaöcsém leánya és mindketten anyai nagyapámhoz hasonlítanak. Ez a fotó ama családi találkozón készült, amiről már tettem említést egy korábbi bejegyzésemben. Itt vidám volt, mert még nem tudta, milyen egy mandulaműtét. Na, szóval, hála Istennek túl vagyunk rajta és remélem több gond nem lesz. Csütörtökön már hozom is haza a kórházból. Közben tegnap is, ma is Csíkszeredában jártam, mert ott műtötte egy ismerős orvos, szerencsére, mert komolyabb gond is lehetett volna, ha nem igazi jó szakorvos műti.
S mert a baj sosem jár egyedül, a macskám is gyengélkedett. Mondjuk ő még a lányom műtétje előtt elkezdte. Bezabált, gyomorgyulladást kapott, aztán egy napig se nem evett, se nem ivott. Jól megijesztett... Szurikat kapott - hármat egymás után - de megint szerencsémre, jó barát a cica-házidoki-néni is és mielőtt a macsek az összes bőrt lekarmolta volna az ábrázatomról, már ki is húzta a tűt a grabancából, mert oda kapta a szurit. A gond az volt, hogy őt meg diétáztatnom kellett miközben a lányomat műtötték és kétszer megjártam Csíkszeredát. Rizses sárgarépát, vagy sárgarépás rizset kellett főznöm neki, teljesen sótalanul, mert sem a kutyák, sem a macskák nem ehetnek sós ételt. Jó ezt tudni! Ja és persze szépen be kellett volna osztani neki: reggeli, ebéd, vacsora. Ne legyen se hideg, se meleg. Hát ebből annyi valósult meg, hogy megfőztem a sárgarépás rizst, kiraktam egy tálba a reggeli-ebéd-vacsorát és mondtam: "Oszd be macska!" Megértette, mert ő már jól van, annyira, hogy már a szalmakalapomat is felpróbálta.
Na, hát ez volt, de remélem, lassan visszatérek a rendes kerékvágásba és a következő bejegyzés már recept lesz. :)

A füstölt hal reciklálása

A történet ott kezdődött, hogy amikor Mihaela barátnőm nálam járt, együtt elmentünk abba a szupermarketbe, ami nemrég nyílt nálunk, de mivel nem vagyok jó véleménnyel róla, a nevét nem említem. Ott egyebek mellett Mihaela ajánlotta, hogy majd vegyek füstölt halat, mert nagyon finom. Gyorsan el is mondta, ő hogyan szokta fogyasztani, de azt is elmondta, hogy csak úgy magára kenyérrel és valamilyen zöldséggel is lehet fogyasztani. No vettem én füstölt makrélát... És persze, hogy a "hamar kóstoljuk meg csak úgy magára zöldséggel" változat volt a legkézenfekvőbb... Azonban az első falatnál kiderült, márpedig ezt így nem fogjuk szeretni: sem a lányom, sem én. Zárójelben jegyzem meg, hogy a mi vidékünkön a halfogyasztásnak sincs hagyománya, kultúrája, füstölt halat csak néhány ínyenc vásárol, na meg én ugyebár, mert "Mihaela mondta, hogy jó". :) Ott volt a hal, megenni nem tudtuk, eldobni sajnáltam, mert csomó pénzt adtam érte. Egyértelmű volt, valamiképp "reciklálni" kell, hogy valahogy elfogyjon. Megvallom őszintén néhány napig csak úgy "szemeztem" a hallal a hűtő polcán, aztán egyik nap megérkezett az ötlet is a feldolgozásához.
Vagyis arra gondoltam, hogy mi lenne, ha beépíteném abba a sárgarépasalátába, amit máskor is szoktam készíteni a hal mellé? Nosza, gyorsan megpucoltam két sárgarépát, lereszeltem, apróra kockáztam hozzá még egy kisfej hagymát, a halat megtisztítottam a bőrétől és a szálkáitól, majd azt is felapróztam, rácsavartam egy citrom levét,



nyakon öntöttem egy kis olívaolajjal, kicsit utánasóztam és lett belőle egy teljesen fogyasztható saláta. Azt hiszem, fogok még füstölt halat vásárolni... Még a végén megszeretjük!

Hozzávalók: 2 szál sárgarépa, egy kisfej hagyma, de jobb a zöldhagyma, vagy a snidling (de nekem ez éppen nem volt akkor), kb. 15-20 dekás füstölt makréla, 1 citrom leve, olívaolaj, só, ízlés szerint. Miután összeraktam, hagytam kicsit állni a hűtőben, hogy az ízek összeérjenek.

Jó fakanálforgatást! Próbáljátok ki, nálunk bejött!