Dalauzi - örmény édesség VKF!-re és 50. olvasómnak Neguillának dedikálva

A dalauzi egy feledésbe merült örmény édesség. Gyerekkoromban még szinte elképzelhetetlen volt a gyergyószentmiklósi piac dalauzi nélkül, de lehetett vásárolni a központi cukrászdában is. Mi, gyerekek pedig jóízűen ropogtattuk, hiszen a dalauzi lényege, hogy ropogtatni kell, ugyanis az állaga majdnem olyan, mint a közönséges cukorkáé, mégsem káros a fogzománcra, hiszen a benne lévő dió és mák zsírossága miatt sokkal puhább. A különbség viszont egy gyereknek nem feltűnő. Aztán a dalauzi eltűnt ama főtéri cukrászdából, de még a piacról is olyannyira, hogy a kötőanyagát előállító méhészek sem hallottak róla, sőt, kedélyesen vitatkoztak azon, hogy rosszul emlékszem, a dalauzi - szerintük - nem mézből készülhetett, hanem cukorból. Nem vitattam, hanem megígértem, hogy jövő szombaton - azaz két nap múlva - viszek nekik olyan dalauzit, amit abból a mézből készítettem, amit tőlük vásároltam. Nem mondom, igényelt némi "aknamunkát" az eredeti recept megszerzése és minden oknyomozói képességemet latba vetettem azért, hogy gyermekkorom kedvenc édességének elkészítési módozatát megszerezzem. Nem véletlenül ajánlom az 50. Hűséges olvasómnak kipróbálásra, ugyanis ezzel a recepttel szeretném kitüntető tiszteletben részesíteni Neguillát, akinek sikerült épp 50.-nek regisztrálni a blogomon. Zárójelben mondom, de nem mellékesen, érdemes szétnézni Neguilla blogján, mert egészen vonzó a kínálata. Természetesen, nem csak neki, hanem az összes többi Hűséges olvasómnak köszönöm, hogy regisztrált nálam és nekik is ajánlom ezt az elfelejtett örmény édességet. De köszönöm azoknak is, akik "ismeretlenül" látogatják a blogomat, ui. november 12 óta - amióta Sedith segítségével sikerült beüzemelni a számlálót - több mint 1200 látogatóm volt. Ez egy releváns szám, ugyanis ez azt jelenti, hogy napjában több mint 150-en fordulnak meg nálam. A fiam szerint nézettség szempontjából nem rossz arány, tudva, hogy nyár elején kezdtem a bloggerkedést, sőt, szerinte lesz ez még sokkal jobb is. Ugyanakkor mivel Chef Viki 30. VKF! kiírása a karácsonyi ajándékokról szól, úgy vélem, ez a legjobb alkalom ennek a finom, ropogós örmény édességnek a rehabilitálására. Nyugodtan el lehet készíteni már most, karácsonyig legfennebb csak amiatt nem fog elállni, mert túl nagy lesz a kísértés a "kóstolgatásra". És ugye, mint tudjuk, a gyakori "kóstolgatás" végeredménye, hogy egyszer csak kiürül az edény, amiben tartottuk a dalauzit. Elöljáróban még csak annyit, hogy a receptet egy nagyon öreg örmény nénitől szereztem meg, aki "körülbelülre" emlékezett az arányokra, emiatt volt néhány sikertelen próbálkozásom míg egyre rámondhattam: "igen, ez az!" Készítésénél nagy szerepet játszott az intuícióm, magyarán a megérzéseimre, és a gyermekkoromból ködösen előbukkanó emlékeimre hagyatkoztam. Ez viszont jó, tökéletes aranymetszésbe készült és fogadjátok szeretettel.

Hozzávalók: 1 csésze (2,5 dl) folyékony havasi méz, 1 csésze darált mák, 3 csésze darabosra vágott, vagy tört dió.

A munkálatot a dió darabolásával kezdjük, amit jó ha kézzel tördelünk, mert így sikerül kisebb-nagyobb darabokra aprítani, ami nagyon lényeges. Másrészt azáltal, hogy megfogjuk a kezünkkel a diót egy kis szeretet is kerül az édességbe, ami egyáltalán nem mellékes szempont, főleg ha karácsonyi ajándéknak készül. Harmadrészt míg egy karosszékben vagy fotelben ülve daraboljuk a diót, megpihenünk és szépeket mesélhetünk a gyerekünknek régmúlt karácsonyokról. amikor "hópihe léptekkel" érkezett a Jézuska - és ez sem mellékes.
A mézet folytonos kavarás mellett szép vörösre pörköljük, közben többször is vegyünk mintát belőle, mert akkor jó, ha tányérra cseppentve nem folyik szét, hanem egyben marad és inkább törékeny, mint nyúlós, folyékony. Figyeljünk, mert a méz, ha felforr, habzik, és kifuthat az edényből, ezért nagyon lényeges, hogy folyamatosan kavargassuk, ne hagyjuk magára forrni. Közben készítsük kézügybe a mákot is, amit szintén fel kell forrósítani, mert így jobb ízű lesz. Egy serpenyőben forrósítottam fel a mákot, amit úgy forrón adtam hozzá a már szép vörösre pörkölődött mézhez. Végül hozzákavarjuk a darabolt diót is, majd az egészet még két-három percig együtt kavarjuk. Vigyázzunk, ne égessük meg! A dió a forró mézes-mákos masszában hamar megéghet, de ha kicsit megpörkölődik, az direkt jót tesz neki. Kemény, nehezen kavarható masszát kell nyernünk és ne lepődjünk meg, ha a diódarabkák és a mák szétpörög ahogy kavarjuk, mert az még nem jelenti azt, hogy a végeredmény nem lesz jó. Tehát, ha a végére az az érzésünk támad, hogy ez nem fog összeállni, akkor pontosan jó a dalauzi masszánk. Ekkor viszont megvizezett deszkára, vagy alufóliával bevont deszkára borítjuk és vizes tenyérrel kb. kétujjnyi vastagságúra egyengetjük a masszát. Vigyázzunk ne égessük meg a kezünket! Jó, ha sűrűn hidegvízbe mártogatjuk a tenyerünket és sokat nem pihentetjük a forró mézes-mákos-diós masszán. Ha elég gyorsan dolgozunk, nem ég meg a tenyerünk. :)
Amikor már langyosra hűlt és azt észleljük, hogy a méz kezd megkötni, éles késsel daraboljuk tetszés szerinti kockákra, majd csomagoljuk kedvünk szerint. Én azért csomagoltam egyszerű átlátszó celofánba, mert ama régi, gyermekkori dalauzi is mindig átlátszó celofánba volt csomagolva. Nálunk ez lesz az egyik édesség, ami a karácsonyfa alá kerül a kosárkába, amiből a kántáló szomszédgyerekeket szoktuk megkínálni. Remélem, legalább annyira szeretni fogják mint én. Egyébként ismételten köszönöm Chef Vikinek azt a témát, mert ha nem dobja be, kevés a valószínűsége, hogy nyomoztam volna a dalauzi receptje után és még kisebb a valószínűsége, hogy szántam volna időt a kísérletezésre.

Fogadjátok szeretettel!